Téli Mátra XL - 2016.01.30.

Egy éve vártam már ezt a túrát. A tavalyi Téli Mátrán már menet közben eldöntöttem, hogy jövőre újra itt leszek. Hiába fájt mindenem és kívántam, hogy bárcsak ne jöttem volna el - mert voltak ilyen pillanataim -, már akkor éreztem, hogy újra itt a helyem. Nevezhetjük ez mazochizmusnak is akár, de a rossznak vélt emlékek jó része utólag mindig megszépül. A szombati napot megelőzően egész héten megfázással küzdöttem, így szó sem lehetett még csak átmozgató, laza futásról sem. Inkább az óvatosságra törekedtem, mert szerettem volna 100 %-osan megérkezni Mátrafüredre, ezért a héten csak keresztedzéseket végeztem. A nevezéskor nem volt kérdés, hogy az XL-es táv 40 km-ét és 1599 m szintjét választom, így lemérhetem az utóbbi egy év fejlődését. A fejlődés mértéke viszont relatív dolog, mert a tavalyi nagy hó helyett jó eséllyel idén sárban teljesíthetjük a távot.

(jeges út a rajt utáni km-eken)

Eljött a szombat és 6.50 körül már Mátrafüreden voltunk a csapattal. Mikor megláttam, hogy a nevezésnél mekkora sor áll, a fejemhez kaptam. Ám 30 perc alatt sikerült mégis menetkésszé válni, így 7.20-kor már rajtoltam is. Az öltözködésen filóztam még, de a technikai póló és egy vastagabb "futós" felső mellett döntöttem. Éreztem még a megfázás nyomait magamon, mert az első emelkedők nehezebben mentek, mint amire számítottam. Az első km-eken a figyelmem mégsem erre összpontosult, hanem arra, hogy talpon maradjak. Meglehetősen jeges volt az út és bizony oda kellett figyelni minden lépésre. Ez nem mindig sikerült, mert az első szakaszon kétszer is sikerült elesni. Szerencsémre nem lett semmi baj, de ez is azt bizonyította, hogy a bukás bármikor megtörténhet. A nagy óvatoskodásban aztán hamar eljött Lajosháza (1. EP - 6,43 km), ahonnan pecsételést követően gyorsan távoztam is. Innen rövid, de meredek emelkedő érkezett. Sétálva jutottam fel, mert a meredeksége miatt a pulzusom hamar megugrott. Ezt követően szépen csendben emelkedtünk tovább hosszú km-eken keresztül. A korai rajt miatt egyre kevesebb emberrel találkoztam. Szerencsére a jeges rész már véget ért és a helyenként hol murvás, hol pedig az avarfedte szakaszokon jól lehetett haladni. Hónak nyoma sem volt sehol és amire számítottam, hogy hatalmas dagonya lesz, valahogy elmaradt.

(Lajosháza előtt - tavaly az áradt patakon kellett átkelni)

Ezen a szakaszon éreztem, hogy nem vagyok valami fitt, ami kicsit a kedvemet szegte. Azon gondolkodtam, hogy nem megyek tovább és kukába dobom a mai napot. Utolértem a társamat Gabit, akire rácsatlakoztam és egészen Mátraszentimréig  (2. EP - 14,48 km) figyeltem az ő tempójára. Itt teával és egy kis lekváros "deszkával" vigasztaltam magam. Továbbhaladva újra emelkedtünk. Nem is csoda, hiszen Galyatetőre nem igazán lehet lefelé megérkezni. Egyre nagyobb ködben haladtunk, így elkönyveltem magamban, hogy a panorámafotó készítése miatt nem kell izgulnom. Néhol akkora volt a köd, hogy még az is problémát okozott, hogy a jelzést észrevegyem. Szerencsére nem először járok errefelé, így az emlékek beugrásával hamar útba lehetett igazodni. Galyatetőn (3. EP - 18,93 km) aztán már komoly köd volt, mert a kilátót is csak akkor vettem észre, amikor hirtelen elém tornyosult.

(ahogy emelkedtünk, úgy nőtt a köd)

Az időmmel elégedett voltam, hiszen fél távra vetítve a tervezett időn belül érkeztem. Innen már lefelé vitt az út, keskeny és kanyargós ösvényen. Kezdett egyre több helyen felengedni a talaj. A cipőmben már ekkorra volt egy adag sár és víz, de inkább ez, mint a kamásli. Én valahogy azt nem szeretem. Tudom, hogy hasznos, de jobb szeretem, ha a bokám és a lábszáram nincs becsomagolva. Leérve a műúthoz, a kék + jelzésről a kék sáv jelzésre váltott az irány Csór-hegy felé. A felfelé vezető úton újabb emelkedő, a meredekebbik fajtából és gyalogtempóban, majd megérkeztem a hegyoldalon felállított ponthoz (4. EP - 24,5 km). A frissítésem egy energia zseléből és egy félampulla magnéziumból állt. Magam mögött hagyva a pontot az ösvényen már nem igazán számított, hogy hová is lépek. A sár innentől kezdve állandó útitárssá vált. Annyi pozitívum volt azért a dologban, hogy legalább nem csüngött bokasúlyként. Megérkeztem a Vörösmarty fogadóhoz (5. EP - 26,23 km), ami mindegyik távnak ellenőrzőpontja volt. Egy nápolyival frissítettem és némi vízzel. Na innentől ha nem volt elég a sár, hát kaptunk még többet. Tavaly itt bőven a hóban gázoltunk, ügyelve a jég fedte pocsolyákra.

(innen tavaly szépen látszott a Kékestető)

Ezzel most nem volt gond, mert helyenként útszélességűek voltak. Gyorsan eljutottam a következő ponthoz, a Pisztrángos-tóhoz (6. EP - 29,49 km), viszont éreztem, hogy gyorsan fáradok. A ponton nem töltöttem sok időt, inkább egyből nekivágtam a Kékestetőre vezető nagy emelkedőnek. Itt kezdődött a túra legkeményebb része. A meredek hegyoldalon a haladás inkább totyogás volt és iszonyat fárasztó. Felértem Sötét-lápa nyeregbe, ahol kifújtam kicsit magam és jöhetett Kékesig a maradék 1200 m táv. A haladást komfortérzetét rontotta, hogy hasonlóan Galyatetőhöz, itt is fújt a szél, kissé rám hűtve a ruhát. Erre a szakaszra összesen 3 km és 350 m szint emelkedő volt és nagyon örültem, hogy felértem a pontra (7. EP - 32,23 km). A ponton jólesett a meleg tea és megittam hozzá a maradék magnéziumot is. Kékestetőn megint akkora köd volt, hogy gyakorlatilag alig lehetett látni. A csúcskövet szerettem volna lefotózni, de ekkorra a telefonom már megadta magát -  nem szereti a hideget. A lefelé vezető ösvényen jól lehetett haladni. Ugyan saras volt, de nem tapadt és nem is csúszott nagyon. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy erősebb ugrások alkalmával mintha beakarna görcsölni a vádlim.

(fenyők a Nyírjes-bércnél)

Fura volt, mert már nagyon régen nem volt görcsöm, de még csak nem is érzetem ilyet. Hamar elértem az első kötélpályát, amibe most nem nagyon kellett kapaszkodni. Kezdett sűrűsödni a mezőny, a rövidebb távok visszakapcsolódásával, de haladni még mindig jól lehetett. Jólesett, hogy ha szóltam az előttem lévőnek, melyik irányból jövök, lehúzódtak. Persze mindig vannak kivételek. Volt, aki hangot is adott ennek... Hát nem egyek a céljaink és az érdekeink. Jött a második "köteles" rész. Egy patakugrást követően aztán beütött a "crach". Talajfogás közben kicsúszott a lábam, majd ahogy elestem, begörcsölt a bal vádlim, amit nagy nehezen kihúztam. Nem tartott sokáig és újra talpon voltam. Röviddel ezután elértem az újabb állomást, a Gyökeres forrást (8. EP - 36,61 km). Gyors csekkolás, majd spuri tovább. Ekkorra már nagyon fáradt voltam és nem igazán úgy ment a vége, mint ahogy az terveztem. Végül megérkeztem Mátrafüredre, majd egy balost követően tovább ereszkedtem a műúton a cél felé és elértem az általános iskolát (CÉL - 40,5 km).

Konklúzió: Összességében egy szavam sem lehet. 5  óra 10 perc alatt sikerült teljesítenem a távot. Több, mint 1 órát javítottam a tavalyi eredményemen, amire nincs is kifogásom. Véleményem szerint a pálya a hó nélkül könnyebb volt, de a megfázás nem segített. A görcsre egyelőre keresem a magyarázatot, mert annak ellenére, hogy fogyasztottam magnéziumot, mégis előjött. Ez azért is érdekes, mert hosszabb távú túrák alkalmával még a lehetősége sem volt meg ennek. Hát, megint tanultam valamit. Minden túrán jön valami újabb tapasztalat, amit át lehet vinni a következőre.
A szervezés teljesen rendben volt, bár egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy megérett már arra a túra, hogy a terepfutókat leválasszák a bakancsos túrázókról.