2016. február 14., vasárnap

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 - 2016.02.13.

Az év elején a túranaptárat böngészve figyeltem fel erre az eseményre. Mivel úgy terveztem, hogy minden hónapra beiktatok legalább egy túrát, ezért februárra adta is magát a lehetőség. Pláne, hogy az 57 km-es távhoz tartozó 3031 m szint már önmagában egy iszonyatos erőpróba. Ezt a túrát Kiss Péter (1986-2013) sporttárs emlékére hívták életre, aki a a Himalájában tűnt el hegymászótársával, Erőss Zsolttal.

Szóval újra a Mátrába vitt a "jó sorsom". Két hete, az előző túra után döntöttem úgy, hogy igyekszem erre rendesen rápihenni. A hét eleji erősebb edzést követően volt még egy átmozgatás, utána már csak pihenés. Közben az időjárást figyelgettem, de sok jóra nem számítottam és készültem lelkiekben a hatalmas dagonyára. Az idén eddig sikerült a várakozásaimat alulmúlnia a terepviszonyoknak, most viszont kamatostul visszaadta a természet. 

Szombat hajnalban útra keltünk a túra helyszínére, Sástóra. Az ilyenkor szokásos előkészületeket követően - igazolófüzet átvétele, öltözetválasztás - 7:11-kor elindultunk a rajtból. Ritkán fordul elő egy túrán, hogy először lefelé vesszük az irányt. Kicsit fura érzés volt, hogy elsőre nem egy becsületes kaptatóval kezdünk, hanem lejtővel. A szinte egész hetes esőzésnek köszönhetően már az első szakaszon szép kis sár volt, úgyhogy a cipőm rövidesen be is ázott, de ez már csak ilyen. Szóval vágtattunk lefelé a saras ösvényen, majd hamarosan elértük Mátrafüred határát, ahol rövid időre aszfaltra váltott az út és meg is érkeztünk az első ellenőrzőpontra (1. EP - Mátrafüred, Hegyi Sportok Bázisa - 2,2 km). Innen meg is jött az első emelkedő egészen Kékestetőig. Egy feltételes EP-t követően folyamatosan emelkedett az út. Érdekes volt megfigyelni, hogy egyre hűl a levegő és érkezik a hóhatár, a szemerkélő eső pedig átváltott havas esőre. A tempó kissé erős volt, de ezt csak a későbbiek folyamán éreztem meg.

(a Kékestetőre vezető út)
Kékestetőhöz közeledve egyre ködösebb lett az idő és alakult a hóréteg is. Amikor megpillantottam a parkolót, már tudtam, hogy hamarosan felérünk a kékestetői síházoz (2. EP - 6,1 km). Gyors csekkolás és indulás tovább. Innen a Sötét-lápa nyereg irányába ereszkedtünk. Ekkorra az egyik társam már ellépett. Ahányszor erre jártam, itt mindig átbukott a szél és ez most is így volt. Egy jó darabig még hóban haladtunk és nem mindig sikerült talpon maradnom, aminek a jutalma az volt, hogy kiszakadt a térdemen nadrágom. Sebaj, annak örültem, hogy nem lett nagyobb baj. A Markazi kaputól ösvényt váltottunk és még mindig lefelé ereszkedünk, de akkorra már eltűnt a hó és jött újra a sár. Sokat bénáztam, mert folyton el akartam esni, de egy-két kivételtől eltekintve sikerült korrigálni. Hamarosan újabb feltételes ponthoz érkeztünk, majd pár patakátkelést követően - persze nem úsztuk meg szárazon - megérkeztünk Szent István-csevicére (3. EP - 16,5 km). Innen újra emelkedő következett gyakorlatilag a következő pontig. A sarat újra a hó váltotta, majd a Gabi-halálánál jó párszor az útra bedőlt fákon kellett keresztül mászni. A tempóból ekkora már muszáj voltam visszavenni, mert nagyon sok volt még hátra és nem is tudtam volna jobban menni.

(csúcskő a Kékesen)
Érkezett Sombokor (4. EP - 23,6 km), ahonnan frissítés után egy durva meredeken kellett lemenni. Hát, nem egy leányálom még száraz időben sem, így maradt a fától-fáig haladás taktikája. Örültem, hogy gond nélkül leértem, mert néha sikerült akaratom ellenére métereket csúsznom. Lassú kocogással hamarosan elértem a Vörösmarty turistaházat, majd ereszkedés tovább a dagonyás szekérúton. Szinte tök mindegy volt, hogy hova lépek, maximum a sárban süllyedés mértéke változott. Lajosháza felé néhányszor át kellett kelni a megáradt patakon. Ez azzal járt, hogy néhol combig süllyedtünk a vízben az első ilyen átkeléskor azon hezitáltam, hogy hol lehetne átszökkenni anélkül, hogy a patakba lépjek, de egy mögöttem érkező túratárs annyit mondott, hogy ne gondolkodjak, menjek. Hát így tettem és rövidesen elértük Lajosházát (5. EP - 29,7 km). Újabb frissítés, majd irány tovább természetesen a patakon át. Hosszú és erős emelkedő következett, majd egyre enyhébbé vált. Megint feltételes EP. Itt a pontőrök a füzetemet nézve azt mondták, hogy itt bizony kimaradt az utolsó pont. Mondtam azt nem hiszem, mert mindenki erre jött. Utólag kiderítettem, hogy jártam Lajosházán, csak ott épp a chipet olvasták be, pecsétet nem kaptam és a helyismeret hiánya miatt majdnem bevittek a "málnásba". Morogtam egy sort, hogy ilyen nincs és nyugtalanított a dolog. El is ment kicsit a kedvem akkor az egésztől, mert ez hideg zuhanyként ért. Az utunk Mátraházán át vezetett tovább, majd a Kékestető felé vezető műútról letértünk a sípályára. Egy balost követően a szekérúton visszatértünk Sombokorhoz (6. EP - 36,2 km).  Még mindig morogtam a lehetséges tévesztés miatt, amire a fáradtság is rátett. A frissítés után "lépcsőzés" Kékestető irányába. A rövid, de annál keményebb mászást követően enyhe emelkedőre váltott az út és újra Magyarország legmagasabb pontján találtam magam (7. EP - 38 km). Innentől magányos ereszkedés Kis-kőig, mert ekkora már lemaradtam Ádámtól, a másik társamtól. A Kis-kői ponttól (8. EP - 41,6 km) jött egy kitérő a Markazi várig. Hát... ezt míg élek, nem felejtem el. Ezt a szakaszt oda-vissza kell teljesíteni, ami először egy erősen meredek lejtővel kezdődik, amin vissza is kell majd mászni. Sikeresen leértem a völgybe, majd a patak mentén egy visszafordító és egy emelkedőt követően érkezés a Markazi várhoz (9. EP - 45,4 km). Csekkolás és frissítés után hátraarc, majd irány vissza Kis-kőhöz. Az éles visszafordító után enyhe emelkedő, majd jött az amire az ereszkedéskor már lélekben készültem, visszamászni az emelkedőn. Véleményem szerint ez volt a túra legdurvább szakasza. Csigalassúsággal haladtam felfelé a 2,7 km-es szakaszon, amin több, mint 400 m szintemelkedés volt. Azt hittem, hogy sosem érek fel. Kis-kőre (10. EP - 49,2 km) felérve aztán újból lefelé kellett haladni, Innentől mindhárom táv együtt haladt.

(az utolós km-eken Mátrafüred felé)
Ahogy egyre lejjebb ereszkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a sár. Igazából már teljesen mindegy volt, hogy hová lépek, mert vizesebb már nem lehettem. Ráadásul helyenként az ösvény teljes szélességében bokáig lehetett süllyedni. Nem zavartatva magam futótempóban haladtam és újra Mátrafüred következett. (11. EP - 55 km). Mátrafüredtől a célig az utolsó szakaszon végig emelkedtünk. A járdáról az ösvényre beérve nem meglepő módon sár fogadott. Azt hiszem, már hiányzott volna, ha nincs, de nem tartott sokáig. A hátralevő részen még volt egy lépcsősor, amin még a rajt után kellett leereszkedni. Már láttam az alagút végét, mert a felérés után és a parkolón áthaladva megérkeztem a célba 9 óra 6 perces idővel. A célban végül tisztázódott a - feltételes - kihagyás, így nem maradtam díjazás nélkül.




Konklúzió: Azt hiszem, hogy ez volt életem eddigi legnehezebb túrája még akkor is, ha nem lett volna sár. Felejthetetlen emlékekkel lettem gazdagabb. Az ellenőrző pontokon a frissítések felülmúlták a várakozásaimat, szinte mindegyiken várt valami. Remélem jövőre lesz lehetőségem újra eljönni. A szervezőknek köszönet mindenért és azt gondolom, hogy méltó emléket állítottak Kiss Petinek!

(a teljesítésért járó jelvény)



1 megjegyzés:

  1. Szerintem büszkék lehetünk rád azok is vagyunk Balázs. Én az olvasásba is elfáradtam!

    VálaszTörlés