Eltelt egy év és azon vettem észre magam, hogy a hétvégén itt a Piros és egyre többet foglalkozom vele. A tavalyi teljesítés után - még az emlékek megszépülése előtt - eldöntöttem, hogy ott leszek a következőn. Nyáron be is neveztem, hogy tutira ott legyek és még csak véletlenül se gondoljam meg magam... persze ezt csak vicc, de valamelyik fele igaz. Specifikusan nem készültem rá jobban, mint tavaly. A legnagyobb eltérés talán az volt, hogy idén inkább a SPAR Maratonra gyúrtam és csak utána jött a szintgyűjtögetés. Visszaolvastam a bejegyzéseket és végiggondoltam az elmúlt egy évet, amiben nagyobb hangsúlyt kapott a terep, mint az aszfalt. Volt benne némi szándékosság, mert nagyon vonz a természet és a hegyek.
A hetet pihenéssel töltöttem, ennek ellenére mégis olyan érzésem, volt, mintha átment volna rajtam egy vonat. Egy keresztedző úszást és egy laza futást engedélyeztem magamnak összesen. Lélekben kívántam a szombati történetet, de testben szétesettséget éreztem. Péntek este átnéztem még a felszerelést, sorra vettem, mire van feltétlenül szükség, hogy minimálisra csökkentsem a pakkot. Szokás szokás szerint nem aludtam valami jól az utolsó éjszakán, de ez már meg sem lep.
 |
| (Nagy_Kevély... kilátás nulla) |
A startba viszonylag korán érkeztem, nem is tudom miért. Alig vártam a 8.30-as rajtot, közben átgondoltam a nagy taktikát, ami nem volt bonyolult, tartom a pulzust és igyekszem féken tartani magam... közben pedig beszélgetés az ismerősökkel. Rajthoz! Az első km-en igyekeztem felvenni a saját ritmusomat. Az első emelkedőnél, csipogtak rendesen a pulzusmérők körülöttem, mintha elfelejtették volna kikapcsolni a sporik az ébresztőjüket. Persze így jártam én is, úgyhogy tempó vissza, Nagy-Kevélyig pedig a futás-gyaloglás kombót alkalmaztam. Teltek a km-ek, a lejtős részeken pedig próbáltam nem szétcsapni a combjaim. Csikóváraljára magamhoz képest jó időben érkeztem, de valami nem volt az igazi. A térdhajlataim sajogni kezdtek, amit azért korainak éreztem, a mozgásomat viszont nem tette öregurassá.
 |
| (Útban Dömösre) |
Dömösig sokat haladtam egyedül, futókkal szinte alig, de a hamarabb elinduló túrázókkal sokszor találkoztam. Készségesek voltak, ha egynyomos szakaszon értem utol valakit készségesen elengedett morgás nélkül... ez egy ilyen nap volt. Ahol tehettem, tartalékoltam az erővel és nem használtam ki teljesen a lehetőségeimet. Mivel mindig magammal versenyzek, kézenfekvő megoldásnak tűnt. Dömöstől Dobogókőig az egyik legszívósabb rész következett. Többször sikerült huzamosabb ideig a korlátaimat kimaxolni, persze gyalog. Haladni ugyan bírtam, az erőnlétemmel elégedett voltam, de éreztem, hogy valami megint nem klappolt. A térdeimből a sajgás elmúlt, átvette helyét a fáradás, viszont a gyomrom lázadozni kezdett. Szerintem ő már nem akart továbbmenni, ugyanis azt érzetem, hogy megállt vagyis nem volt hajlandó elfogadni, amit neki szántam frissítésként. A dobogókői ellenőrzőponton nem szívesen néztem a csokira, aszalt gyümölcsre és minden olyanra, amiről az édesre lehet asszociálni, maradt a ropi. A sótablettát már előzőleg bevettem, ezzel kapcsolatban azt nem tudtam eldönteni, hogy a gyomromnak nem kell vagy nélküle sokkal sz@rabbul lennék... Lejtős rész következett és ugyan haladtam, de érzetre nem úgy, ahogy szerettem volna. A gyomorproblem továbbra sem oldódott meg és Pilisszentkereszt után jobban fogtak a bármekkora emelkedők is. A pilisszántói pont sem hozta meg a felfrissülést, így maradt a szenvedés. Már nagyon vártam, hogy a Kopár csárdához érjek, mert a meleg ételben nagyon bíztam, hogy helyretesz. Szenvedős volt a pontig tartó szakasz, úgy voltam vele, hogy ha nem javul a helyzet, Nagykovácsiban - 65 km-nél - kiszállok.
 |
| (Pilisszántó és a Csévi-nyereg között) |
Szerencsére nem így lett. A meleg kaja nagyon jót tett némi kólával keverve és egy futótársam segítőitől még egy kis masszázst is kaptam. Nagy-nagy köszönet az extráért. Itt most nem részletezném az élményeimet, de folyton "egy erdei állattal való társalgás" keringett körülöttem. Szépen ugyan nem, de lassan haladtam és egyszer csak elérkeztem a Hosszúároknál felállított ponthoz. Újra a kóla került az előtérbe, majd a Nagyszénási emlékfal. Valahol itt kezdtem visszajönni a saját meccsembe. Mire leértem Nagykovácsiba, a helyzetemhez képest egész jól voltam. A frissítésen nem változtattam, illetve annyit, hogy volt szárított paradicsom... rá is raboltam. A falu főútján szembejöttek a Budai Szarvasok, ami adott még egy kis plusz motivációt. Innentől újra sikerült emelkedőket futni, persze rövidebb ideig és az enyhébbeket, de úgy éreztem visszatért belém a lélek. A Szépjuhásznéhoz érve már újra jól voltam 25 km kínlódás után. Előtte a "vagy húz vagy megdöglik" alapon a zseléhez nyúltam, amire addig gondolni sem tudtam. Hál' a magasságosnak húzott... leginkább ki a sz@rból. Jánoshegy előtt újabb zselé, ahonnan nem volt megállás. Nagyon jól bírtam felfelé menni és az emelkedő okozta trauma ellenére jókedvűen értem az Erzsébet kilátóhoz.
 |
| (Erzsébet-kilátó naplementeféle) |
A hegyről lefelé már nem tartalékoltam, úgy mentem, ahogy a lábaim engedték. Frissnek és lazának éreztem magam a mögöttem hagyott 80 km-hez képest. Előkerült a fejlámpa és jött a sokak által nem kedvelt sötétben futás. Tőlem nem áll messze ez a műfaj, nekem nagyon bejön. Makkosmárián az ellenőrző ponton volt szénsavas víz... régóta köröztem már a frissítések között, de sehol sem volt. A pontőr el is mondta, hogy gondolt erre, mert tuti örülni fognak neki valakik... a valakik között pedig én ott voltam. Először érzetem azt, hogy nem várom kifejezetten a verseny végét, ahhoz képest, hogy fáradt voltam és kellőképpen elegem is volt. A Budaörsre bevezető lejtős szakasz sosem fog a kedvenceim közé tartozni. A keskeny köves lejtőnek már inkább több a hátránya, mint az előnye, majd az utána következő aszfalt ahhoz képest vörös szőnyeg. Innetől viszont már nem sok választott el a céltól, ahová nagy megkönnyebbüléssel értem be.
Konklúzió: Ezzel a verzióval nem számoltam. Sikerült 20 km-en keresztül szenvedni egy "jót". Itt most nem élnék azzal, hogy másként volt jó, mert határozottan rossz volt. Sikerült megint egy kis önismeretre szert tenni, ám a szívás okai még nem ismertek. Talán ihattam volna több folyadékot, mert a gyenge szél kicsit becsapott és nem éreztem, mennyire izzadok. A frissítőpontok bőségesek voltak, az őrök pedig készségesek. Jövőre ugyanitt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése