Ismét eltelt egy év, amit újra a Tortúrával zárok. Idén sokkal többet jártam terepre, főleg ősszel. Úgy éreztem, hogy tavaly óta sikerült fejlődni, így mondhatom - vagy írhatom -, hogy voltak merész elképzeléseim. Ritkán van "olyanom", hogy valamire specifikusan készüljek, egyrészt mert nem vagyok szakember, másrészt pedig nálam a futás a cél és minden verseny/esemény csak egy-egy állomás.
Most úgy alakult, hogy az idén egyedül indulok a társaim nélkül. Megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban döntsem el, hogy mikor kezdjek, így a 8 órai indulás (Miskolc-Tapolcáról) szimpatikusnak tűnt. Nem volt kedvem sötétben, fejlámpával kezdeni és az időjárást elfigyelve - illetve mertem nagyon álmodni - terveztem, hogy még sötétedés előtt beérek Egerbe. A -6-os cidri miatt vacilláltam, hogy mit és hány réteget vegyek fel. Nem vagyok egy fagyosszent, de most csak belebújtam három réteg felsőbe. A rajtnál aztán mégis úgy éreztem, hogy ez sok lesz és a benti meleg le is csalt rólam egy réteget, így maradt egy technikai hosszú ujjú és a széldzseki. Az elmúlt egy hétben edzettem errefelé és hasonló időjárásban, de a biztonság kedvéért csak beraktam azt az egy réteget a pakkomba.
Indulás után hamar kezdtem bemelegedni, ellenben az ujjaim belefagytak a kesztyűbe. A nagyobb hisztit a lábaim csinálták, mert az achilleseim és a vádlijaim alatti részek - nem tudom, hogy hívják - annyira feszítettek, hogy azt hittem lerobbannak. A könnyebbséget Vörös-kő (4 km) hozta meg, persze idáig masszívan emelkedett az út. A talaj frankón keményre fagyott, sehol sem volt sár... szóval hibátlan volt. Bükkszentkeresztig (1. EP) volt még egy láncledobós emelkedő (kb. 30%-os), ahol nem hősködtem és nem erőltettem a tempót, mert sokszor rácsesztem már erre. Az EP-n egy géllel és egy kis melegteával frissítettem. A túrán található szilárd frissítő tavaly csúnyán kipontozta a gyomrom, úgyhogy idén elkerültem nagy ívben. Jó tempóban tudtam haladni, majd kb. 17-nél kortyolgattam VOLNA egy kis vizet a "kamelpakkból". Szívtam-szívtam, de nem jött... gondoltam megtört a cső, de gyanúsan kemény volt. Az ok nagyon egyszerű volt... belefagyott a víz... az első k....anyázás után próbáltam törögetni a csövet, hátha sikerül átszívni, de nem ment, így ezt megszívtam. Morogtam egy jó darabig, mert nagyon ittam volna. Bíztam abban, hogy kicsit visszafogottabb ritmusban a Bánkúti EP-ig nem lesz nagy gáz. Úton Bánkút felé azért volt némi látványosság, ami feledtette a gondomat, mégpedig három szarvas, akik az útvonaltól kb. 50 méterre futottak egy réten át. Mindig le tudnak nyűgözni. Na... Bánkút! A síházba érve olyan volt, mintha valami buliba csöppentem volna. Olyan vendégmarasztaló hangulat volt. Két pohár meleg tea, kicsi kínlódás a csővel, majd rájöttem, hogy a végén lévő műanyaggal nem tudok mit kezdeni. Remek! Elhagyva a Faktor téri Madonnát - igen, én is az énekesnőre asszociálok, nem tudom miért - csodák csodájára kiolvadt a cső. A vízbe eleve teszek sót és a legenda szerint a sós víz nem fagy be (de nem emiatt)... most mítoszt romboltam? Nem hiszem... hagyjuk is! 30 km után még mindig jól éreztem magam... tavaly itt már eléggé rottyon voltam, emlékeszem is néhány olyan emelkedőre, ahol akkor csak sétáltam. Alig vártam, hogy Tar-kőre érjek, mert ez az egyik kedvenc helyem, amolyan topötös... mindig durva innen a látvány és ez most sem volt másképp. Az egész túrán gyakorlatilag csak itt fotóztam, aminek technikai okai is voltak... nem mennék bele. Lefelé nem tempóztam... meredek is volt és értelmét sem láttam. Inkább frissültem és készültem a táv második felére, ami még tud meglepetéseket tartani.
Tamás kútjáig (38 km) kisebb emelkedőket leszámítva szinte lejtett az út és továbbra sem éreztem, hogy annyira rohanni kellene. Vigyáztam, hogy ne rohanjam el magam, ami később bizony beigazolódott. Érzetre jól voltam, az óránkénti zselés frissítés megint jól működött, bááár a derekamban szokatlan módon éreztem némi fájdalmat. Elő szokott fordulni velem, hogy 4 órányi mozgás után elunom az egészet és felülnék az első buszra, hogy hazamenjek. Ma kifejezetten távol álltak tőlem az ilyen gondolatok, mert fejben nem éreztem zakkantságot. Ahogy a maratoni távhoz értem, ránéztem az időre és elgondolkodtam azon, hogy 3 évvel ezelőtt, amikor az első maratonomat futottam - síkon-, nagyjából ugyanennyi volt az időm... csak itt még hozzájött 1500 m szint. Leszögezem, nem arra akarok utalni, hogy mekkora király vagyok, pusztán arra, hogy pár napja egy általam nagyra becsült embertől olvastam futás kapcsán, hogy "higgyetek a munkában".
Volt még hátra kb. egy félmaratonnyi táv és még mindig jól voltam. Róttam a km-eket az ún. Török-úton és észrevétlenül kezdett jönni a fáradtság. Nem vészesen, csak olyan komótosan. Az 52. km után aztán úgy voltam vele, hogy Várkúton kérek egy kis sót, ha már voltam olyan ügyes és otthon hagytam. A gyomrom már sikított, hogy nem kell több édes, úgyhogy az EP-re érve ittam egy jó pohár sós teát... életemben először. Amúgy nem olyan szar, mint ahogyan hangzik, viszont annál jobbat tett. 5-10 percen belül helyre rázott és jobban is éreztem magam. Nem voltak olyan kínjaim, mint a Piroson, úgyhogy "evritingollrájt"! Itt utalnék vissza arra, hogy megérte óvatosabban haladnom féltávnál, mert mostanra tuti belassultam volna, ellenben még mindig ment a 5:30-6:00/km közötti tempó. Jobban zavart a gerincen fújó szél, amit kibírtam mosolygás nélkül. A Nagy-Egedről lefelé a szőlők mellett már nem volt olyan fasza... a laza, köves lejtőről nem az örömfutás jutott az eszembe. Közben jött a ködös, deres idő, ami csak hab volt a tortán... Kivoltam, mint a kutya és alig vártam, hogy beérjek. Még az utolsó 2 km a célig aszfaltos lejtőn vezetett. Ellőttem az utolsó puskaporomat is és tempóztam a végén, hogy aztán lenullázva magamat beérjek a célba.
Konklúzió: Itt most minden klappolt, leszámítva a sókérdést és a vízfagyást. Az erőt sikerült jól beosztani, a frissítés jól működött és csak a legvégén voltak panaszaim. A pálya szuper volt, sehol sem volt sár és a fagyott talaj gyorsított rajta nem is keveset. Nekem ideálisak voltak a körülmények és tavalyhoz képest 56 perccel jobb idővel 6 óra 38 perc alatt beértem. Az eredeti terv 7 óra volt, az álom a 6 óra 30 perc. Utóbbira azt hiszem úgy sem lett volna esélyem, ha minden ziccerre jön. Nem baj! Majd jövőre... vagy utána... vagy majd egyszer. Nem éltem meg torúrának, hanem inkább torTOURának... na jó, ez gyenge volt.
 |
| panoráma Tar-kőről... megunhatatlan |
Tamás kútjáig (38 km) kisebb emelkedőket leszámítva szinte lejtett az út és továbbra sem éreztem, hogy annyira rohanni kellene. Vigyáztam, hogy ne rohanjam el magam, ami később bizony beigazolódott. Érzetre jól voltam, az óránkénti zselés frissítés megint jól működött, bááár a derekamban szokatlan módon éreztem némi fájdalmat. Elő szokott fordulni velem, hogy 4 órányi mozgás után elunom az egészet és felülnék az első buszra, hogy hazamenjek. Ma kifejezetten távol álltak tőlem az ilyen gondolatok, mert fejben nem éreztem zakkantságot. Ahogy a maratoni távhoz értem, ránéztem az időre és elgondolkodtam azon, hogy 3 évvel ezelőtt, amikor az első maratonomat futottam - síkon-, nagyjából ugyanennyi volt az időm... csak itt még hozzájött 1500 m szint. Leszögezem, nem arra akarok utalni, hogy mekkora király vagyok, pusztán arra, hogy pár napja egy általam nagyra becsült embertől olvastam futás kapcsán, hogy "higgyetek a munkában".
Volt még hátra kb. egy félmaratonnyi táv és még mindig jól voltam. Róttam a km-eket az ún. Török-úton és észrevétlenül kezdett jönni a fáradtság. Nem vészesen, csak olyan komótosan. Az 52. km után aztán úgy voltam vele, hogy Várkúton kérek egy kis sót, ha már voltam olyan ügyes és otthon hagytam. A gyomrom már sikított, hogy nem kell több édes, úgyhogy az EP-re érve ittam egy jó pohár sós teát... életemben először. Amúgy nem olyan szar, mint ahogyan hangzik, viszont annál jobbat tett. 5-10 percen belül helyre rázott és jobban is éreztem magam. Nem voltak olyan kínjaim, mint a Piroson, úgyhogy "evritingollrájt"! Itt utalnék vissza arra, hogy megérte óvatosabban haladnom féltávnál, mert mostanra tuti belassultam volna, ellenben még mindig ment a 5:30-6:00/km közötti tempó. Jobban zavart a gerincen fújó szél, amit kibírtam mosolygás nélkül. A Nagy-Egedről lefelé a szőlők mellett már nem volt olyan fasza... a laza, köves lejtőről nem az örömfutás jutott az eszembe. Közben jött a ködös, deres idő, ami csak hab volt a tortán... Kivoltam, mint a kutya és alig vártam, hogy beérjek. Még az utolsó 2 km a célig aszfaltos lejtőn vezetett. Ellőttem az utolsó puskaporomat is és tempóztam a végén, hogy aztán lenullázva magamat beérjek a célba.
Konklúzió: Itt most minden klappolt, leszámítva a sókérdést és a vízfagyást. Az erőt sikerült jól beosztani, a frissítés jól működött és csak a legvégén voltak panaszaim. A pálya szuper volt, sehol sem volt sár és a fagyott talaj gyorsított rajta nem is keveset. Nekem ideálisak voltak a körülmények és tavalyhoz képest 56 perccel jobb idővel 6 óra 38 perc alatt beértem. Az eredeti terv 7 óra volt, az álom a 6 óra 30 perc. Utóbbira azt hiszem úgy sem lett volna esélyem, ha minden ziccerre jön. Nem baj! Majd jövőre... vagy utána... vagy majd egyszer. Nem éltem meg torúrának, hanem inkább torTOURának... na jó, ez gyenge volt.
Remek toúra, jó írás, gratula!
VálaszTörlésKöszönöm! :)
Törlés