2016. január 31., vasárnap

Téli Mátra XL - 2016.01.30.

Egy éve vártam már ezt a túrát. A tavalyi Téli Mátrán már menet közben eldöntöttem, hogy jövőre újra itt leszek. Hiába fájt mindenem és kívántam, hogy bárcsak ne jöttem volna el - mert voltak ilyen pillanataim -, már akkor éreztem, hogy újra itt a helyem. Nevezhetjük ez mazochizmusnak is akár, de a rossznak vélt emlékek jó része utólag mindig megszépül. A szombati napot megelőzően egész héten megfázással küzdöttem, így szó sem lehetett még csak átmozgató, laza futásról sem. Inkább az óvatosságra törekedtem, mert szerettem volna 100 %-osan megérkezni Mátrafüredre, ezért a héten csak keresztedzéseket végeztem. A nevezéskor nem volt kérdés, hogy az XL-es táv 40 km-ét és 1599 m szintjét választom, így lemérhetem az utóbbi egy év fejlődését. A fejlődés mértéke viszont relatív dolog, mert a tavalyi nagy hó helyett jó eséllyel idén sárban teljesíthetjük a távot.

(jeges út a rajt utáni km-eken)
Eljött a szombat és 6.50 körül már Mátrafüreden voltunk a csapattal. Mikor megláttam, hogy a nevezésnél mekkora sor áll, a fejemhez kaptam. Ám 30 perc alatt sikerült mégis menetkésszé válni, így 7.20-kor már rajtoltam is. Az öltözködésen filóztam még, de a technikai póló és egy vastagabb "futós" felső mellett döntöttem. Éreztem még a megfázás nyomait magamon, mert az első emelkedők nehezebben mentek, mint amire számítottam. Az első km-eken a figyelmem mégsem erre összpontosult, hanem arra, hogy talpon maradjak. Meglehetősen jeges volt az út és bizony oda kellett figyelni minden lépésre. Ez nem mindig sikerült, mert az első szakaszon kétszer is sikerült elesni. Szerencsémre nem lett semmi baj, de ez is azt bizonyította, hogy a bukás bármikor megtörténhet. A nagy óvatoskodásban aztán hamar eljött Lajosháza (1. EP - 6,43 km), ahonnan pecsételést követően gyorsan távoztam is. Innen rövid, de meredek emelkedő érkezett. Sétálva jutottam fel, mert a meredeksége miatt a pulzusom hamar megugrott. Ezt követően szépen csendben emelkedtünk tovább hosszú km-eken keresztül. A korai rajt miatt egyre kevesebb emberrel találkoztam. Szerencsére a jeges rész már véget ért és a helyenként hol murvás, hol pedig az avarfedte szakaszokon jól lehetett haladni. Hónak nyoma sem volt sehol és amire számítottam, hogy hatalmas dagonya lesz, valahogy elmaradt.

(Lajosháza előtt - tavaly az áradt patakon kellett átkelni)
Ezen a szakaszon éreztem, hogy nem vagyok valami fitt, ami kicsit a kedvemet szegte. Azon gondolkodtam, hogy nem megyek tovább és kukába dobom a mai napot. Utolértem a társamat Gabit, akire rácsatlakoztam és egészen Mátraszentimréig  (2. EP - 14,48 km) figyeltem az ő tempójára. Itt teával és egy kis lekváros "deszkával" vigasztaltam magam. Továbbhaladva újra emelkedtünk. Nem is csoda, hiszen Galyatetőre nem igazán lehet lefelé megérkezni. Egyre nagyobb ködben haladtunk, így elkönyveltem magamban, hogy a panorámafotó készítése miatt nem kell izgulnom. Néhol akkora volt a köd, hogy még az is problémát okozott, hogy a jelzést észrevegyem. Szerencsére nem először járok errefelé, így az emlékek beugrásával hamar útba lehetett igazodni. Galyatetőn (3. EP - 18,93 km) aztán már komoly köd volt, mert a kilátót is csak akkor vettem észre, amikor hirtelen elém tornyosult.

(ahogy emelkedtünk, úgy nőtt a köd)
Az időmmel elégedett voltam, hiszen fél távra vetítve a tervezett időn belül érkeztem. Innen már lefelé vitt az út, keskeny és kanyargós ösvényen. Kezdett egyre több helyen felengedni a talaj. A cipőmben már ekkorra volt egy adag sár és víz, de inkább ez, mint a kamásli. Én valahogy azt nem szeretem. Tudom, hogy hasznos, de jobb szeretem, ha a bokám és a lábszáram nincs becsomagolva. Leérve a műúthoz, a kék + jelzésről a kék sáv jelzésre váltott az irány Csór-hegy felé. A felfelé vezető úton újabb emelkedő, a meredekebbik fajtából és gyalogtempóban, majd megérkeztem a hegyoldalon felállított ponthoz (4. EP - 24,5 km). A frissítésem egy energia zseléből és egy félampulla magnéziumból állt. Magam mögött hagyva a pontot az ösvényen már nem igazán számított, hogy hová is lépek. A sár innentől kezdve állandó útitárssá vált. Annyi pozitívum volt azért a dologban, hogy legalább nem csüngött bokasúlyként. Megérkeztem a Vörösmarty fogadóhoz (5. EP - 26,23 km), ami mindegyik távnak ellenőrzőpontja volt. Egy nápolyival frissítettem és némi vízzel. Na innentől ha nem volt elég a sár, hát kaptunk még többet. Tavaly itt bőven a hóban gázoltunk, ügyelve a jég fedte pocsolyákra.

(innen tavaly szépen látszott a Kékestető)
Ezzel most nem volt gond, mert helyenként útszélességűek voltak. Gyorsan eljutottam a következő ponthoz, a Pisztrángos-tóhoz (6. EP - 29,49 km), viszont éreztem, hogy gyorsan fáradok. A ponton nem töltöttem sok időt, inkább egyből nekivágtam a Kékestetőre vezető nagy emelkedőnek. Itt kezdődött a túra legkeményebb része. A meredek hegyoldalon a haladás inkább totyogás volt és iszonyat fárasztó. Felértem Sötét-lápa nyeregbe, ahol kifújtam kicsit magam és jöhetett Kékesig a maradék 1200 m táv. A haladást komfortérzetét rontotta, hogy hasonlóan Galyatetőhöz, itt is fújt a szél, kissé rám hűtve a ruhát. Erre a szakaszra összesen 3 km és 350 m szint emelkedő volt és nagyon örültem, hogy felértem a pontra (7. EP - 32,23 km). A ponton jólesett a meleg tea és megittam hozzá a maradék magnéziumot is. Kékestetőn megint akkora köd volt, hogy gyakorlatilag alig lehetett látni. A csúcskövet szerettem volna lefotózni, de ekkorra a telefonom már megadta magát -  nem szereti a hideget. A lefelé vezető ösvényen jól lehetett haladni. Ugyan saras volt, de nem tapadt és nem is csúszott nagyon. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy erősebb ugrások alkalmával mintha beakarna görcsölni a vádlim.

(fenyők a Nyírjes-bércnél)
Fura volt, mert már nagyon régen nem volt görcsöm, de még csak nem is érzetem ilyet. Hamar elértem az első kötélpályát, amibe most nem nagyon kellett kapaszkodni. Kezdett sűrűsödni a mezőny, a rövidebb távok visszakapcsolódásával, de haladni még mindig jól lehetett. Jólesett, hogy ha szóltam az előttem lévőnek, melyik irányból jövök, lehúzódtak. Persze mindig vannak kivételek. Volt, aki hangot is adott ennek... Hát nem egyek a céljaink és az érdekeink. Jött a második "köteles" rész. Egy patakugrást követően aztán beütött a "crach". Talajfogás közben kicsúszott a lábam, majd ahogy elestem, begörcsölt a bal vádlim, amit nagy nehezen kihúztam. Nem tartott sokáig és újra talpon voltam. Röviddel ezután elértem az újabb állomást, a Gyökeres forrást (8. EP - 36,61 km). Gyors csekkolás, majd spuri tovább. Ekkorra már nagyon fáradt voltam és nem igazán úgy ment a vége, mint ahogy az terveztem. Végül megérkeztem Mátrafüredre, majd egy balost követően tovább ereszkedtem a műúton a cél felé és elértem az általános iskolát (CÉL - 40,5 km).

Konklúzió: Összességében egy szavam sem lehet. 5  óra 10 perc alatt sikerült teljesítenem a távot. Több, mint 1 órát javítottam a tavalyi eredményemen, amire nincs is kifogásom. Véleményem szerint a pálya a hó nélkül könnyebb volt, de a megfázás nem segített. A görcsre egyelőre keresem a magyarázatot, mert annak ellenére, hogy fogyasztottam magnéziumot, mégis előjött. Ez azért is érdekes, mert hosszabb távú túrák alkalmával még a lehetősége sem volt meg ennek. Hát, megint tanultam valamit. Minden túrán jön valami újabb tapasztalat, amit át lehet vinni a következőre.
A szervezés teljesen rendben volt, bár egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy megérett már arra a túra, hogy a terepfutókat leválasszák a bakancsos túrázókról.

2016. január 17., vasárnap

Bartina Maraton - 2016.01.16.

Itt az új év és nem váratott magára sokat az első szervezett rendezvényen való részvételem. Utaznom nem kellett hozzá, hiszen itt helyben, Szekszárdon rendezték meg a Bartina teljesítménytúrát. Kaptam is az alkalmon, hogy a maratoni távon próbára teszem magam. Még decemberben kezdtem tervezni, hogy két héttel a Téli Mátra elé éppen befér. A 42,5 km távhoz 1123 m szint párosult. Ahogy az már lenni szokott, a megelőző hétvégén edzettem egy utolsó hosszabbat. Ezt követően nem maradhatott el az eseményt megelőző pihenő hét. Ugyan most veszek részt először ezen a túrán, mégis ahogy a pályát végignéztem, kevés olyan szakasza van, ahol még nem jártam. A téli alapozás nagy részét sokszor ezeken az ösvényeken végeztem. A hét második felében már csak egy rövidebb edzést terveztem, mégis adódott egy lehetőség, amit nem akartam kihagyni. Nem is tettem, így csütörtökön futóbarátokkal mentünk egy kanyart, ami nekem 29 km-re sikeredett a dombokon. Úgy gondoltam, hogy ha már alapozás van, ez belefér. Két nappal a túra előtt remek időjárás volt, majd pénteken reggelre leesett valamennyi eső, ami nagyban befolyásolta volna a komfortérzetet, ha szombaton hajnalban nincs fagypont alatt a hőmérséklet.

Eljött a szombat reggel. A maratoni távon viszonylag hamar, 7 óráig el kellett elindulni. A tervezettnél korábban érkeztem és a nevezés is gyorsabban ment, mint gondoltam. Volt már nyüzsgés, folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Még sötét volt és fejlámpát szándékosan nem hoztam, így az indulásig az időt átmozgatással töltöttem és figyeltem, mennyire világosodik ki ahhoz, hogy elinduljak. Pirkadni kezdett, így 6:42-kor csekkoltam és neki vágtam a távnak.  A városból kivezető szakasz rögtön emelkedni kezdett, ahol fel tudtam mérni, hogy mire számítsak magamtól.

(Pirkadat Szekszárd felett)
Az erdei részhez érkezve tapasztaltam, hogy a föld fagyos, ami nagyban segíti a haladást. Az első ellenőrzési ponthoz (Bükkös erdő) hamar megérkeztem, ahol elváltunk a 30-as távtól. Nem időztem sokáig, a csekkolást követően haladtam is tovább. Közben elfogyasztottam a pontban kapott csokit és ereszkedtem Szálka felé. Érezhetően hidegebb volt a völgyben, amit a zugosabb helyeken megmaradt hó jellemzett. Az úton továbbra is jól lehetett haladni, bár a frissen dózerolt szakaszok tartogattak meglepetéseket. A fagyott pocsolyákat vékony rétegben föld takarta. Néha ezekre lépve reccsenéseket hallottam, ami nem volt biztató. Természetesen nem volt mindig szerencsém, ezért egy-két alkalommal sikerült merülnöm a pocsolyákban. Kiérve a tisztásra Szálka előtt hangulatos volt a befagyott tó és a deres táj.

(Szálkán a fagyott tó)
Szálkán aztán el is értem a második EP-t. Röviddel a pontőrökkel való rövid beszélgetés követően már a faluból kivezető emelkedőn kaptattam felfelé. Előhúztam a sapkám, mert a gyenge mínuszban olyan érzésem volt, mintha a víz a homlokomra fagyna. A dombtetőn újra dózerút várt és azon gondolkodtam, vajon meddig lesz szerencsém a fagyos földdel. A kék jelzésen megérkeztem Grábócra, ahol a harmadik EP-n szárazbélyegző várt a település feletti kilátónál. Rövid, de erős emelkedő vitt fel oda, viszont a völgyre nyíló panoráma miatt már önmagában megérte a komfortzóna elhagyása. Grábócról kiérve egy tisztáson át haladt az út gyengén emelkedve. Egy banánnal és egy zselével frissítettem és kezdem érezni a két nappal ezelőtti futást. Frissnek éreztem ugyan magam, de éreztem, hogy a combom fárad. Az erdőben az egyik domb oldalából morajlást hallottam.

(Grábóc a kilátótól, háttérben a Mecsekkel)
Úgy tűnt, mintha egy csapat rossz irányba ment volna és most próbálna visszatérni a kijelölt útra. Hmmm... a csapat nem ember volt, hanem szarvas. Legalább harmincan haladtak át keresztben előttem úgy 50 méterrel. Én még ilyet nem láttam. Annyira ledöbbentem, hogy mikor elhaladt az utolsó, akkor jutott eszembe, hogy lőni kellene egy képet, de ezt lekéstem rendesen. Nem sokkal ezelőtt előztem meg három srácot, akikkel volt egy kutya. Gondolta csatlakozik a szarvasokhoz, mert olyan tempóval futott el mellettem, hogy azt hittem feldönt. Valahol a domboldalban még láttam, aztán csak visszatalált a gazdájához. Az út során több helyen hallani lehetett, hogy a közelben favágók dolgoznak. Egy helyen olyan ügyesek voltak, hogy az ösvény teljes szélességét elfoglalták a kivágott farönkök és gallyak. Akadálypályára nem számítottam, de viszonylag könnyen át lehetett hatolni rajt. A negyedik EP, ahol visszacsatlakozott a 30 km-es szakasz. Ismerős terep következett, a Sötétvölgyi futópálya. Gyakorlatilag sík szakasz, viszont a talajt vastag avar takarta, ami megkövetelte a nagyobb figyelmet. A bokámnak továbbra is szükségét éreztem, ezért nagyon figyeltem arra, hogy hová lépek. Hamar letudtam ezt a szakaszt és már jött is egy emelkedő. A közben mögöttem hagyott EP-ben kapott csokival frissítettem. A dombtetőre érve már Kakasd fogadott.

(Kakasd)
A településre jól futható földút vezetett, itt viszont elvétve érezni lehetett, hogy kezd kiengedni a talaj. Elértem az ötödik EP-t, ami a 28. km-t jelentette. A frissítő tea és forralt bor volt, amit gulyáságyúban készítettek. Itt megveregettem a vállamat, hogy nem hoztam magammal poharat, így kimaradtam a jóból. Tettem ezt annak ellenére, hogy a szervezők felhívták a figyelmet a kiírásban, hogy mindenki hozzon magával poharat. Hát van ilyen. Nyugtázva a helyzetet indultam is tovább. A településről kiérve keményre fagyott hó takarta az utat egy kis részen. Újra egy szép emelkedő következett, aminek a  tetején egy kilátó és annak tövében szárazbélyegzős ellenőrzőpont, számszerűen a hatodik következett. Ezután egy meredek lejtőn megérkeztem a Sötétvölgyi tóhoz. A combomban ekkorra már rendesen kijött a fáradtság, mely lassulással párosult.

(Sötétvölgyből a Bati kilátó felé)
Az enyhe emelkedőt séta-futás-séta kombinációval abszolváltam és közben a csillapodni alig akaró éhségemet fojtottam le egy energiaszelettel. A Szarvas-szurdik felé vezető úton, ahogy kiértem az erdőből, a szőlők között már sarassá vált a talaj. Lépésről-lépésre éreztem, ahogy nehezedik a cipőm. Szerencsére két oldalt füves részek voltak, így le lehetett dörzsölni. Nem tartott sokáig, éppen csak addig, amíg magasabbra nem értem és elértem a szurdikot. Itt már jöttek szembe a legrövidebb távon indulók. Néha azt sugallta a tekintetük, hogy hééé rossz irányba mész! Innen rövidesen elértem a hetedik EP-t a Bati kilátót. Akkor volt a tömeg, hogy alig találtam meg a pontőröket. Nem irigyeltem őket, hisz akkor volt a nyüzsgés körülöttük, mintha piacon lettünk volna. A fáradtságot nem tudtam frissítéssel legyőzni, ezért a Kerékhegyről lefelé már nem tempóztam. A Kerékhegyről az útvonal a város felé vezetett. A Remete kápolnánál volt az utolsó ellenőrzőpont. Nyújtottam egy kicsit, majd nekivágtam az utolsó emelkedőnek. Kellőképpen meredek volt és alig vártam, hogy felérjek. A gerincen újra kocogásra váltottam, ahonnan már csak 3 km volt hátra. A Csacska szurdiktól már folyamatos ereszkedés következett és rövidesen újra a piros jelzésre értem. Innen további ereszkedést követően végül 11 óra 4 perckor megérkeztem a célba.


Konklúzió: A napos, ellenben fagyos időben kellemes volt a futás. A pálya végig tökéletes volt, a kétes részeken mindenhol szalagozás segítette a tájékozódást. A csütörtöki futást követően elég hamar kijött a fáradtság, de ezzel valahol számoltam is. A 4 óra 22 perces idővel teljesen elégedett vagyok. Azzal viszont kevésbé, hogy bármennyit frissítettem, az éhség nehezen akart elmúlni, annak ellenére, hogy pénteken széndhiratáltam rendesen. Nem baj, újabb lecke és tapasztalat volt ez számomra. A túra szervezése és a lebonyolítása részemről teljesen rendben volt, kritikát ha akarnék, akkor sem tudnék írni.