Tortúra 65 (2017) - 2017.12.16.

Számomra - már harmadik alkalommal - ez az év utolsó szervezett túrája. Sok újat nem írok azzal, hogy a Bükkbe szeretek a legjobban járni, ezért adta magát, hogy eljövök ide. Izgalmas túra, mert nem lehet előre kiszámolni, hogy milyen időjárás is lesz. Az idén - az elején és a végén lévő pár km-nyi sarat leszámítva - szintet végig a havat tapostuk. Ezúttal túrabottal vágtam neki a Bükknek, hogy valami újat is próbáljak.

(Nagymező, fotó: Dr. Ökrös Csaba)

Reggel van, sötét és szitál az eső. Anitával és Csabival beszéltük, hogy a magasabb helyeken ebből havas eső, esetleg havazás is lehet... ahogy az időjárás jelentésben is célozgattak rá. Én a rajtban megvártam a világost, hogy ne kelljen magammal cipelni a fejlámpát. A boton is elgondolkodtam, hogy a saras részeket kivéve, lesz-e rá szükségem? Végül úgy döntöttem, hogy elviszem magammal, ha már valami újdonságot akarok kipróbálni. Az első másfél kilométernyi aszfalton nem igazán volt komfortos a fogása... egyszerűen fázott tőle a kezem. Majd az ösvényre érve hamar megváltoztak az érzéseim, amikor csúsztam egyet. Még jó, hogy kéznél volt és tudtam mire támaszkodni. Sűrű-bércig (7 km) az előző két nap esője eléggé feláztatta a terepet. Ahol tudtam, igyekeztem a füves, avaros széleket kihasználni a haladásra, ami időnként meglepetést okozott hideg lében való elsüllyedéssel.

(a pálya eleje, fotó: Dr. Ökrös Csaba)

A haladás néha nehézkes volt, főleg a meredek "visszacsúszós" szakaszokon. Nem izgatott, mert nem az időre mentem és a bot is biztonságot adott. Sűrű-bérctől a sár hóra vált. A kifehéredett tájon már csak egy sötét csíkként jelenik meg a sár az ösvényen. A Nagy-Som-hegyig tartó meredek nehézségéhez pedig csatlakozott a szél is, ahonnan már minden hófehérré vált. Az ösvényen néhol lehajolva kellett haladni, a hó súlya alatt megereszkedett ágak miatt. Élveztem a látványt, néha csak a bot jéghideg fémszára törte meg az idillt. Bekocogok Bükkszentkeresztre, ahol újszerű látványt jelentettek a hólapátoló lakosok. Kicsit bele is lendültem a futásba, mert a pulzusom már a kigondolt max. érték felett járt jócskán. Hamar gyaloglásra váltottam, mint ahogyan az emelkedőkön is tettem eddig, hogy nyugodjak kissé. Az óvodában lévő ellenőrzőponton (1.EP) elbénáztam kicsit a frissítő kotyvasztásával, majd továbbpörögtem. A faluban még sikerült felcsapatnom magam egy autóssal így köszönve el a településtől. Ereszkedés közben igyekeztem keresni egy elágazást, ahol terelés van, de persze sikerült rajta elmenni. Utánam szóltak, hogy nem arra kellene haladni, mert más irányba terelték az útvonalat a bedőlt fák miatt. Ja, hogy ez az az elágazás! Jó, mert erre próbáltam játszani, hogy ne kelljen akadályokon átmászni. Viszont az idei track meg arra vitt. Hallgattam inkább a jó szándékra és rátértem az alternatív útvonalra. Így kiimaradt sajnos a fenyves és maradt helyette bő 3 km aszfalt. Jött egy meredek emelkedő, hol fagyott, hol pedig saras ösvénnyel. Nem voltam rest továbbra is a botra támaszkodni. Ilyenkor kényelmesebbre vettem a lépteket, mert a botokkal való kapaszkodás is emelte az intenzitást. Nyugodt tempóban haladtam a fák között bujkálva, majd elértem a Szél-bérc és Hosszú-bérc közötti tisztást. A távolban, a nyílt terepen látni lehetett a túrázók, terepfutók sorát, aki között megpillantottam Anitát. Hamarosan együtt érkeztünk meg a Nagy-mezőn lévő Vörös Meteor síházhoz (2. EP). Itt volt Csabi is, majd egy szelfit követően újra a frissítőmmel tököltem kicsit. Felkaptam néhány kekszet és el is hagytam a síházat, mielőtt a bent lévő meleg ott marasztal. A szél továbbra is kitartott, sőt irányba fordulva még szembe is hordta a havat. Ezernyi tűként szurkálták az arcomat. Nem győztem magamról sepregetni, néha még a fejemen lévő kendőn meg is fagyott a hó, ha megfeledkeztem róla. Elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne-e jobb most egy meleg szobában főleg, hogy a kezem is lefagy, de azzal nyugtattam magam, hogy lehetek még eleget bent. Aztán valahogy mindegy lett az irány, mindig szemből támadtak a hópelyhek. Bánkút előtt egy balkanyar, majd nem sokkal később a Faktor-réten megpillantom a Madonna kegyhelyet... ellenőrző pont (3. EP), ezúttal szárazbélyegző. Nem sokára Tar-kő. Idén nem annyira komfortos az út, mint tavaly, úgy hogy gyalog haladunk a hóban. Lassan, de biztosan elérjük Tar-kőt (4. EP). Ha nem jártam volna még itt, akkor csak az ismertető tábláról tudnám megmondani, hogy tényleg itt vagyunk.

(Tar-kő - Felül az idei, alul a tavalyi kilátás)

Szinte semmit nem lehet látni abból a panorámából, ami tiszta időben vár ott, csak a nagy szürkeség fogad és a misztikum. A hó rendületlenül szakad, amit még a szél sem tesz könnyebbé, de belül nagyon élvezem. Jól érzem magam, a fáradtságnak nyoma sincs. A cipőm elázott, még sem fáztam. Innen óvatos léptekkel haladunk lefelé. Ismerem ezt a szakaszt, nem éppen sima az ösvény felszíne. Kicsit csúszunk, majd egy balkanyar után technikásabbá válik a lejtő. Leszurkálom a botot, fékezem ezzel a lendületet és csökkentem a csúszás lehetőségét. Egy pár km-en át majdnem csak ereszkedünk és elérjük a Miskolc-Eger műutat. Tudtam, hogy rövidesen odaérünk Tamás-kúthoz (5. EP). Tamás-kúthoz bármilyen túra is legyen is az, eddig többször érkeztem "legatyásodva", mint jó állapotban. Itt mindig le akartam dobni a láncot. Most nagyon jól voltam, amit a "lassan jársz, tovább érsz"-nek köszönhettem. Anita észrevett a pontőr előtt egy térképdarabot. Kiderült, hogy a vádaszat miatt kerülni kell. A ponton kis tanakodás, hogy hol kell kikerülni az érintett részt. Nem igazán tudtam rájönni, hogy hol van az a szakasz. Na menjünk, aztán majd rájövünk, hogy merre tovább. A Török úton haladunk már egy ideje és azt lesem, hogy hol találkozunk a műúttal. Egy kereszteződésnél track-re váltok az órán és az jobbra mutat. Egy nyom ment el arra temérdek másikkal ellentétben. Hmmm... maradjunk a tracken, mert előbb-utóbb úgy is találkozik megint a kettő és a ponton is azt mondták, hogy így jelölték ki a szervezők az utat. Követjük az aszfalton a nyomot és az órán a tracket, majd 3 km múlva az aszfalton keresztezi utunkat a "Török út" ösvény, amire újra rátérünk. Szuper! Továbbra is marad a kocogás-gyaloglás kombó és az enyhe havazás. Bőszen használom a botot, főleg a felfeléken gyalogláskor.

(A bot nagyon sokszor jól jött - Dr. Ökrös Csaba)

A táj az ösvény és az erdő még mindig hófehér. Néha már úgy érzem, mintha egy helyben vagy éppen körbe-körbe haladnék. Az úton kisebb-nagyobb hullámok váltogatják egymást. Itt-ott azért akadnak ismerős részek és táblák, amik jelzik persze, hogy haladok. Várkúton (6. EP) két idős bácsi sürgetve veszi ki a kezemből a cetlimet. Odabenn jó meleg van, de én mégis kint pocsolok a vízzel. Mire beérek, már ott vár a lepecsételt papírom és jó utat kívánnak. Még egy kisebb emelkedő és nem sokkal később a Nagy-Egedről kezdődik a nagy ereszkedés. Van is egy kis kilátás, talán innen lehetett a túráról a legmesszebb ellátni. Jól éreztem magam, mintha nem is a 60 km-t közelíteném, hanem csak a felét. Úgy érzem, hogy ez a lejtő még így sem lesz nagy kedvenc. A célhoz közel már az ember megpróbál hajrázni, de nagy odafigyelést szánok a lépéseknek a laza-köves talajon. Gurulok lefelé, mint egy nagy hordó, váltogatva a nyomok között és azért a botot sem vagyok rest még mindig használni. A szerpentin lendületét egy keresztben bedőlt fa töri meg. Olyan mélyre hajlok, mintha a cipőmet készülnék bekötni. Végleg eltűnik a hó, helyét újra a sár veszi át. Tocsog, csúszik... gondolkodom, a lépéseken, de végignézve a nadrágon és a cipőn, talán már nincs is akkora jelentősége, hogy merről úszom meg tisztábban. A hétvégi házak között még nagyobb a dagonya és azon taktikázom, hogy hol egyszerűbb haladni. Rendületlenül szurkálom a földbe a botot is, attól remélve a nagyobb iramot. Kiérek a városba vezető műútra. Kicsit még rakok az iramra, próbálgatom, hogy mi maradt bennem. Érezem kicsit, hogy éhes vagyok... és arra gondolok, hogy jól fog esni a célban a kaja. Mire végigjutok ezen a gondolatmeneten, beérek a célba és alig várom a Törökfürdőt. 

(A Nagy-Egedről lefelé, fotó: Dr. Ökrös Csaba)

Konkluzió: Jó volt nagyon. A botnak végül sokkal több haszna volt, mint amire számítottam. Persze ez főképp köszönhető a talajviszonyoknak. Nagyon élveztem bükki telet és már várom a jövő évi rendezést. A Törökfürdő végül elmaradt, mert miért ne a mai napon legyen rövidített a nyitvatartás... de ez már amolyan Murphy-féle törvényszerűség.

Iszinik Trail 100 km - 2017.11.18.

Az Iszinik 100 az egyik legkedveltebb túrámnak, a Kinizsi Százasnak a fordítottja. Túrázó és terepfutó életem gyakorlatilag a Kinizsivel kezdődött, így különleges helyet foglal el bennem. Az Iszinik jóformán ugyanazon az útvonalon, de az ellenkező irányból indul fél évvel a Kinizsi rendezése után. Az Isziniken már 2012-ben és 2013-ban jártam még túrázóként egy sikeres és egy sikertelen teljesítéssel. Amikor megláttam a túranaptárban, hogy indul terepfutó verzió is, megszólalt az a bizonyos belső hang. Nem a versenyzés foglalkoztatott, hanem maga az útvonal, valamint az, hogy a saját tempómban haladhatok végig. Emellett persze hülyén hangzik, de  évvégi ajándéknak  is szántam magamnak. A Łemkowyna után megfordult a fejemben, hogy talán mégsem jövök el, mert ott éreztem, hogy az idei év nagyjából elég volt. Aztán mégis befizettem a nevezési díjat,  újrafogalmaztam a törekvéseimet és azok fényében álltam rajthoz. Anita természetesen megint elkísért, úgyhogy a depó miatt sem kellett, hogy fájjon a fejem.

(Gyülekező, fotó: Vajda Anita)

Na, rajt! Megindultunk... először rossz irányba... mentem az eleje után, nagyon fel sem néztem, majd többen sikítottak, hogy nem jó felé megyünk. Hátra arc! Kicsit még bamba voltam, talán nem ébredtem fel. A helyes útra érve már csak a pulzustartás volt a fő feladat. Csak annyira rohantam, amennyit a ketyegőm engedett. Aszfalton haladtuk pár kilométeren keresztül. Elvoltam a gondolataimmal és közben hallgattam a körülöttem lévőket. Az első meglepetés akkor ért, amikor az általam ismert szakaszt aszfalton kerültünk ki a terület lezárása miatt. Kicsit vakon voltam, így egyáltalán nem bántam, hogy vannak útitársaim. Nem sokkal később ismerős tóhoz értünk. De jó, most már tudom, hogy merre vagyok. Egy kutya szalad felénk ugatva, akit egy csoportos hangorkánnal visszakozásra sarkallunk. Emelkedőhöz érünk, lassul a tempó... inkább belegyaloglok. Kicsit lemaradok, de hallom egy-két társ zihálását. Lassan megtanulom, hogy ezeken a távokon a türelem kifizetődő, így figyelve a saját légzésemre, nyugodtan haladok. Az 1. EP-ig emelkedünk. Kissé tovább szakadok a társaságtól, de erre rásegített az, hogy megálltam könnyíteni magamon. Somlyóvár, kulcsosházhoz érve (1. EP - kb. 12 km) csekkolok, majd a "dugókázás" után röviddel megindul az út lefelé. Vigyázok, mert egy, a vastag avar alatt megbújó kő bármikor véget vethet a kalandnak. Röviddel ez után aszfalt következik, ahol inkább az út padkán kerestem a helyem. Vágtam kicsit az íveket, nem akartam felesleges centiket menni... mintha annyira számítana ez most. Tornyópusztán vettem magamhoz egy kis csokit egy mobil frissítőponton, majd rövidesen a szakaszt keresztező műúthoz értem, ahol Anita villámgyorsan lefrissített. Alig kaptam észbe és már újra az ösvényen voltam.

A vidék csendjét a mellettünk elhaladó autópálya moraja törte meg, majd lassan újra elhalkult minden zaj. Egy fiatal srác ért utol és egy darabig együtt haladtunk. Meglepett a hétköznapi/utcai szerkója. Nekem leginkább a ruha által okozott hámsérülések és horzsolások jutottak erről eszembe, figyelmeztettem is, hogy gyakrabban igazítsa meg a felhúzódó pólóját. Jó tempóban róttam a kilométereket, amihez az is hozzátartozik, hogy a Vértestolnai műútig (2.EP - 27 km) érdemben nem sok szint volt. A 2. EP-n frissítés, majd megindulok Bányahegy felé. Innentől jóformán egyedül haladok hol gyalogosan, hol futva... ahogy a viszonyok engedik... erőlködés továbbra sincs. Erdősávok, kisebb rétek, emelkedők váltogatják egymást, majd egyszer csak előttem van az ismert tisztás és egy nyitott csomagtérajtó... (3. EP - Bányahegy). 30 km felett járunk. Jólesik egy pohár kóla és némi csoki. Nem is időzök sokáig, inkább ereszkedek Pusztamarót felé. Itt tudom, hogy a következő 10 km is hamar el fog telni. Feszít kicsit a hasam... 33-nál meg kell állnom alibizni. Nem örülök, hogy megtöröm a lendületet, de hát jobb kint, mint bent. Gerecse egyházüdülőnél már taknyosodik az idő... ködös, párás a levegő, a dagonya pedig kicsit nehezen, de kerülgethető. Sok régi emlék feltör belőlem, amikor még túrázóként igyekeztem a másik irányba fáradtan, néha kissé csüggedten. Ez most nem ismétlődött meg. Az sem zavart, hogy lassabban haladok a bokatörő kövekkel és gyökerekkel teli ösvényen. Örültem, hogy ott lehetek az erdő közepén magamban, távol minden zajtól. A csendet csak a közelben rakodó erdészek zaja törte meg, ahogy közeledtem feléjük. Kiértem a műútra. Érzem, hogy melegszik a levegő. Leveszem a kesztyűt és a fejkendőt is szellősebbre igazítom. Az órát lesem és számolgatok, hogy mikorra érek Mogyorósbányára. Pusztamarót (kb. 40 km) után még mindig nagyon jól érzem magam. A pulzus helyén van, menetrend szerint fogyasztom a frissítőket és élvezem a tájat. Viszonylag messzire ellátni és próbálom belőni a környező hegyeket. Jön egy hullámvasútszerű szakasz, aminek a végén leérek a bajóti műúthoz. Nem tökölök sokat, kóla és egy kis csoki, majd indulok a meredekre. Szemből turisták jönnek. Kölcsönösen lehúzódunk és köszönünk egymásnak. Örülök ennek... szerencsére ritka, hogy ne így találkozzon túrázó és terepfutó. Pélföldszentkeresztnél már látom a Getét. Kicsit borongósnak tűnik az idő, talán csak ködös, párás a levegő a tetején. Egy kis hullámozás után beérek Mogyorósbányára.

(Érkezés a 2. EP-hez, fotó: Vajda Anita)

Kicsiny szurkolótábor vár Anitával az élen. A kocsma előtt (4. EP) "az élet habos oldala" felíratot olvasom. Hát... 50 km után ritkán érzem ilyen jól magam, így találó a kifejezés. Kb. ebéd idő van, de igyekszem nem egy hétvégi ebéd mennyiségét elfogyasztani, a végét már kocogva eszem meg. Integetek Anitáéknak, majd megkezdem a menetet a Kő-hegy ösvényén. Kissé jóllakottan, gyalogosan, nagyokat sóhajtva érek fel a tisztásra. Ránézve az órára komótosan haladtam, amiről a km-enkénti csipogás árulkodott. A Tokodi pincékig tartó erős lejtő után pedig ismétlődik a kő-hegyi helyzet, ugyanis megint rövid, de combos meredeken visz fel az út Kis-kőre. Mire ide érek, a teltség érzet is alább hagy és innen mindig szeretek rácsodálkozni a körpanorámára, amire a napos idő is rásegített. Fejben és a szemem előtt pedig már ott volt a Gete, amit ebből az irányból megmászni... na azt mindenki megemlegeti. Tokodról kifelé szinte a hegy lábánál vagyunk. Bemelegítésnek enyhén emelkedik, majd ahogy közeledsz, úgy lesz egyre meredekebb. Nincs kapkodás. Gyalog, szinte már sétálva kapaszkodok felfelé. Néha ugyan van egy pihenő egyenes, de ez arra jó kb., hogy kicsit kifújd magad. A tetejéhez közeledve már olyan, mint egy sirató fal. Sok ilyen hely létezik és ez sem könnyebb, mint a többi, talán csak annyival, hogy nem olyan hosszú. A tetőn EP, (5. EP), csekk, csoki, spuri tovább. Legurulok Dorogig. Valami nem frankó. Érzem, hogy a gyomrom nem az igazi. Nincs vész, mert megy le a frissítő, de mintha nem menne át az energia és a hosszú lejtő sem teszi meg azt a szívességet, hogy mozgásba hozza. Dorogon (6. EP - 64 km) kicsit bújócskázok Anitával, majd frissítünk egyet gyorsan. Dorogon helyismeret hiányában segítségül hívom az órán lévő track-et. Kesztölc felé haladtam és már szemeztem a Kétágú-heggyel. A település előtti ösvényen eszembe jutott, hogy itt a Kinizsin mindig rohadt meleg van. Egyszer mentem itt úgy, hogy esett az eső, a többi alkalommal megfőttem. Kesztölcön mondhatni emlékezetből kocogtam végig, de érzem, hogy nem javul az állapotom. A faluban egy kutya próbál ijesztgetni, persze kikerül, majd mögöttem lötyög ugatva. Belesétálok inkább, majd a terültétől távolodva elhallgat, én pedig újra futok.  A fáradás oké, de a gyomrom továbbra sem stimmel. A szőlőknél csak csekkoltam (7. EP), de a frissítők nem izgattak fel. Inkább nekivágtam a Kétágú-hegy meredekének. Izzasztó és lassú... talán így jellemezném ezt a részt. Lassan jelzést váltunk kékről zöldre. A biztonság kedvéért megnézem a track-et, mert a komfortérzetem hiánya mellett nem esett volna jól letérni a jó irányról. Felküzdöm magam, majd mielőtt beérnék "árnyékba" gyors konzultáció Anitával, hol lehet a gond. Kis idő múlva jobban érzem magam. Haladósabb, gyengébb emelkedő, némi lejtéssel váltakozva. Elérek a Pilis-nyeregbe (kb. 75 km), ahol a pontőr elcsodálkozik, hogy a "százason" vagyok. Hajrázik kicsit, én pedig belesétálok a Pilistetőre tartó meredekbe. Kezdek erőtlen lenni. Tudom mivel lehet a baj, így segíteni próbálok magamon. Tovább nem húztam a beszélgetést vukkal, hogy ne mélyítsem a gödröt, amihez nagyon közeledek. Az insturkciókat követve az "esemény" után sótablettát és vizet viszek be. Kb. 3 perc alatt nagyot javulnak az érzéseim, majd rátöltök isoval. Jön vissza a lendület és nem csak azért, mert közel sík szakaszon futok. Közben oldalról a fák között néha átnézek a narancssárga naplementére és az idillt csak az töri meg, hogy elfelejtettem magamhoz venni a fejlámpát. Jujj... ebből még gáz lehet. Kezdett szürkülni. Már nagyon vártam a Pilistető utáni szerpentint, ahonnan kb. 10-15 percem van, hogy leérjek a szántói műúthoz, mielőtt tejesen rám sötétedik. A szerpentin alján szinte  teljesen sötét van. Igyekeztem a lépéseimet érzésre megtenni... ha rosszul lépek, akkor nagy bukta lesz. Annyi szerencsém volt, hogy az ösvény kitaposottabb része más árnyalatú volt, mint a többi rész. A fákon lévő jelzéseket már nem nagyon láttam, így a track segítségével vettem be egy "S" kanyart. Látok valami fényt és ahogy közelítek, Anitát látom meg a pont előtt (8. EP - 83 km).

(Bal oldali púp a Gete, fotó: Táky Péter)

Nagy megkönnyebbülés, frissítés, fejlámpa a fejre és haladok tovább. Saccolgattam a végét, mikorra érek be. Ahogy egyre jobban fáradtam, úgy vártam már a végét. Rövid és gyorsabb szakasz következett, fényvisszaverőkkel a fákon, amik már jó ideje kísértek. Botladoztam párat, tartottam is egy pereceléstől, majd ismerős, széles dózerútra érek. A zöld jelzés elköszön, ellenben társul a kék. A dózert útvégén a Csobánkai műúthoz érek, ahol Anita utoljára frissít ma. Kicsit fáradtan, ténferegve érkezem, majd  kocogva-sétálva nekivágok a Nagy-Kevélynek. 90 km után vagyok, és az előző napokban esett csapadék miatt felázott talajon egyensúlyozok. Kicsi dagonyás, de még szerencsére nem csúszkálok vissza. Leküzdve az utolsó emelkedő felét, csekkolok a Kevély-nyeregben (9. EP), aztán a mécsekkel kirakott irányban a piros jelzésen letudom a maradék szintet. Az őr megkérdez, mit kérek? Mire lenne szükségem? Nem vagyok nagy igényű, én már csak a célt várom. Felfelé már nem nagyon futok a köves-sziklás ösvényen. Egyrészt nem bírok, másrészt meg nem akarok megszakadni. A hegytetőről már látszanak Budapest fényei, szemmel láthatóvá téve, hogy mi az úticél. Lefelé a rövidebb szakaszok túrázóival találkozom. Megkönnyebbülten kocogok lefelé, lassan elérem a várost, később a bűvös 100-ast. Az utcák lámpáinak fényénél már kikapcsolhatnám a fejlámpát, de nem teszem. Az utolsó kereszteződésnél teszek egy balost, de elbizonytalanodok... nincsenek fényvisszaverők. Ijedten megfordulok és az első járókelőtől megkérdezem, hogy hol az iskola, ahol a cél van. Útba igazít, a fényvisszaverők megvannak és a tér is ismerőssé válik. Aztán meglátom a célt,  bejárat felett az "Iszinik 100" molinóval és besétálok a kapun.

Konkluzió: mélyítettem az ismereteimet főként magamról. Az ember ajándéknak nem éppen egy  hosszabb-rövidebb ideig tartó szenvedést képzel el magának, de az erről eszembe jutó mondást nem írnám ide. Amúgy király volt nagyon. A rendezés, a hangulat és a végén leülni egy padra. Az óvatos kezdés és a hosszantartó önuralom végül beigazolta létjogosultságát. Ha kínlódtam is, az nem volt mély vagy legalább is nem hagytam elmélyülni. Amikor pedig kellett, mertem segítséget kérni és engedtem a makacsságból. Mindez és Anita segítsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az öt évvel ezelőtti bő 22 órás időből idén 11 óra 18 perc lett... mondjuk az idei teljesítés előtt picit többet jártam futni. 

Łemkowyna Ultra-Trail 70 km - 2017.10.14.

Elérkeztem az ősz legjobban várt eseményéhez, amit egyben a szezon főversenyének szántam. Tavaly ősszel úgy döntöttem, hogy én bizony idén ezen elindulok. Figyelemmel követtem az akkori versenyt, ami méltán vált híressé a sárdagasztásról. Több táv közül a 70-esre esett a választásom... kellően hosszú és nappal zajlik, így sokat láthatok a vadregényes Külső Keleti-Kárpátokból.

(Részlet a tájból - fotó: Julita Chudko)

A rajtcsomag átvételekor a staff nem bízott semmit a véletlenre. Tüzetesen átnézték a kötelező cuccokat és még a telefonba is beíratták velem a segélyhívó számokat, majd csak ezt követően kaptam meg a rajtszámot.

Csak hogy a versenyről is legyen pár szó... egész nyáron vártam, hogy eljöjjön ez a nap, de az utolsó héten azért voltak rossz érzéseim a verseny miatt. Nem is értem, miért? Nem nyerni mentem, de azért egy jó teljesítés terhét csak magamra pakoltam. Felállítottam egy célidőt, meg hogy hova kéne beférni és a többi. Nehéz eldönteni, hogy jól akarja magát érezni az ember vagy ki akarja magából hozni a maxot. A kettő külön választható vagy nem? Hol lehet meghúzni a határt? Számomra érdekes kérdések, a válaszokat pedig meghagyom mindenkinek.

Szombat reggel, Chyrowa, rajt. Még a hajnali sötétben érkeztünk Anitával és Tamással, amikor is már szállingóztak a futók a rajtzóna felé. Anita bevállalta nekem a segítő szerepét, Tamás pedig szintén teljesíteni jött a 70-es távot. Hét órakor elstartol a mezőny. Több, kb. 400-an indultunk neki ennek a szakasznak. Benne volt a boogie a lábamban, így az első kilométer hamar lepörgött. Egy enyhén lejtős aszfaltos út és egy patakugrást követően hamar érkezett az első emelkedő egy füves domb oldalában. A futást kocogás, majd séta váltotta, mert hát a pulzusra is oda akartam figyelni. A dombtetőn gyenge szél fújt, amit egy lejtő után az erdőbe érve a fák fogtak fel. Libasorban haladtunk a sporttársakkal. Igyekeztem megtartani a ritmusomat, így nem zavart, amikor többen is elrobogtak mellettem. Annak ellenére, hogy az elmúlt két hétben nem esett jelentősebb eső, mégis voltak cuppogós-saras részek, amiket nem győztem átlépni vagy kerülgetni. A kezdeti izgalmakból nehezen nyugodtam le... nehezen állt be a pulzusom is, így néha túlléptem a határt. Szinte észrevétlenül telt el az 10 km. Néha azért felnéztem az ösvényből és megcsodáltam az erdőt. Egy főúton való átkelés után érkezett egy kellően meredek emelkedő... a gyaloglós fajtából. Itt már kevésbé voltak lendületesek a sporttársak, mondhatni alábbhagyott a kezdeti lóverseny. Ha volt lehetőségem, picit belefutottam, bár ezek a mutatványok nem tartottak sokáig. Felért a pálya a Cergowa nevű csúcsra, ahol helyenként hasonló meredekségű lejtő váltotta fel az addigi emelkedést néhány hullámos résszel váltogatva egymást. A cuppogós részek azért nyomokban itt is megvoltak. 16 km után kaptunk pár km aszfaltot egészen Iwonicz-Zdrójig (1. EP, kb. 21 km). Egy lengyel sporival cseverésztünk menet közben és ahogy elhaladtunk a házak mellett, a helyi lakosok biztatását is meghallgattuk. Az EP-n már várt Anita és egy gyors frissítés után haladtam is tovább. Jól érzetem magam, de a külsőm nem egészen erről árulkodott.

(Az első EP kínálata - fotó: Vajda Anita)

A településen átfutva számtalan futóval találkoztam, akik az innen induló rövidebb táv rajtjába igyekeztek. Bravo! Bravo! Hallgattam meg egy párszor, ami nagyon jólesett. A települést elhagyva egy völgyben vezetett tovább az út. Az első emelkedőn felfelé viszont éreztem, hogy valami nem stimmel. A sáros részek most nem izgattak, sokkal inkább egy fura érzés gyomortájékról, ami a lejtőkön némi visszafogottságra késztetett. Muszáj volt beiktatni egy kényszermegállást, hogy lendületesebb lehessek. Ehhh... de jó! Öhhömm... Rymanów-Zdrójra esek be... turisták, kirándulók, újabb Bravo-k! Pár perccel ezelőtt én is ezt mondtam, majd pedig akkor, amikor az erdőbe vezető úton megláttam a medveveszélyre figyelmeztető táblát. Klassz! Most már értem, miért kellett a kötelező cuccok közé a medvesíp... csak nem tudom, ki fütyülne kinek. Mondjuk a domboldalban a gombaszedők nem tűntek idegesnek. Egy ideje már csak néhány spori volt előttem-mögöttem. Egy patakugrás, majd gyaloglás-kocogás felfelé az emelkedőn. A domb tetején lévő tisztáson tisztes távolságban és libasorban haladtak a futók, majd egy erdei szakasz után aszfalton folytattuk az ereszkedést. Szép lassan beértem néhányukat és féltáv után eléggé elcsigázottnak tűntek. Én sem voltam sokkal frissebb és az aszfalt sem tette komfortosabbá az érzést. Az aszfalt egészen Puławy Gorne-ig tarott, ahonnan a legrövidebb táv teljesítői indultak (2. EP, 40 km). Kissé éhesen érkeztem a pontra, amit arckifejezéssel sem lehetett volna kozmetikázni. A síháznál találkoztam Anitával és a frissítés után nekivágtam a következő emelkedőnek.

(Nekem sikerült elnézni - fotó: Julita Chudko)

Az emelkedőn felfelé meredten néztem magam elé, az útmentén legelésző tehenek meg rám. Kezdett hatni a cucc, de még nem voltam teljesen fitt. Balról egy helyi csóka kérdezte, hogy honnan indultam és merre tartok. Annyira koncentráltam, hogy elmondjam, hogy közben elnéztem a hülyebiztosra jelölt jobbra kanyarodó ösvényt és kb. 200 méterre jöttem rá, hogy a-a! rossz az irány! Hátra arc, majd megtaláltam a szalagot. Közben ketten beértek a 48-as távon indulókból, de az egyikre azt hittem, hogy 70-es. Megéreztem az erőt és toltam kicsit a ritmuson, hogy tartani tudjam a lépést a sporival. Egy ideig mentem... jó volt, majd maradtam inkább a magam tempójában. A km-ek így is pörögtek elhagyva a Zruban, majd később a Tokarnia dombtetőket. Felismertem egy futót, aki 30 km-nél úgy szaladt el, mint akit üldöznek. Most azonban már nem mozgott olyan fürgén, amikor elmellőztem... utána éreztem, hogy jön mögöttem, de egy emelkedőn már lemaradt. A csúcs után szerintem a pálya legmeredekebb lejtője jött. Egy sípályához hasonló lejtő volt, ahol 1 km alatt leadtunk kb. 200 m szintet. Az ereszkedő végén várt Anita és a 3. EP (Przybyszów, 55 km). Jó kedvvel és lendülettel érkeztem meg. A gyors frissítés után ránéztem a táblára, amin a utolsó szakasz adatai voltak. Ekkor hirtelen átfutott rajtam ugyanaz az érzés, mint 40 km-nél. 5-10 percig tartott, majd ugyanazzal a lendülettel tovaszállt. Ám jött egy újabb nem várt körülmény. Egy emelkedőn a görcs jelét éreztem meg a jobb, majd kicsit később a bal vádlimban. A kocogást ilyenkor hamar sétára váltottam és próbáltam kicsit módosítani a kritikus lépéseken. Zavaró volt, tartottam is attól, hogy vajon mikor húzza be a görcs a lábam. Ezzel telt el pár km, majd egyszer csak elmúlt az inger. Egy magaslaton néhány fiatal tábortűz mellett szurkolt. Elmellőztem a srácot, akit már jó 15 km-en keresztül követtem. Közben sűrűn nézegettem az órát és számolgattam visszafelé az időt. Az erdőt elérve hosszú, saras lejtőn értük el Komancza erdőszéli házait. A srác közben elviharzott a mellettem. Nekem nem volt kedvem ugrálni a sárban, inkább próbáltam tervezetten lépkedni, mert az elcsúszás közbeni vádligörcsről nem túl szép emlékeket őrzök. Az utolsó másfél km-t aszfalton tettük meg a célig, amit szívesen kihagytam volna... de a cél abban az irányban volt. Érkezés a célhoz, pacsi, taps és érem azaz kolomp a nyakba.

(kolomp a nyakban - fotó: Vajda Anita)

Konklúzió: határozottan elégedett vagyok, mert elértem, amiért jöttem. 7 óra 30 perc körül terveztem a teljesítést, ami meglett és ez az előkelő 8. helyhez elegendőnek bizonyult. Hab a tortán. A teljesítés csapatmunka volt. Anita támogatása nagyban hozzásegített a célom eléréséhez. A frissítés szinte tökéletes volt, talán ehettem volna egy kicsivel több CH-t, de a minimális hiány szerencsére nem okozott mélypontot. Az időjárással szerencsénk volt, mert ha kifogjuk a tavalyi esős időt, akkor nyakig sárban mehettünk volna. És a táj... hát az csodálatos volt végig. Színes, fenyvesekkel tarkított erdők, hangulatos falvak, gyönyörű panorámák.

Országos Kéktúra II. rész - 2017.09.08.

Sokat nem vártam egy újabb szakasz bejárásával, aminek gondolata kb. két hete merült fel és gyakorlatilag ad-hoc jött az ötlet a héten, hogy akkor belevágok. A mozgalom szempontjából kissé paradox módon most a végével kezdtem, a Hollóháza-Bányi-nyereg (Sátoraljaújhely) szakaszon ezúttal egyedül. A Zempléni-hegységben még sosem futottam vagy túráztam... kicsit távol esik úgymond mindentől, ezért izgatottan vártam már erre.

(Pusztafalu)

Sátoraljaújhelyen szembesültem azzal, hogy sem bélyegzőpárnát sem pedig filcet nem hoztam magammal. Jesssz... külön izgalom tehát, hogy a pontokon elég tinta lesz-e a párnákban. Ha nem, akkor majd improvizálok. Hollóházán érdekes érzés fogott el, hogy ott állok a kék túra végét jelző emlékműnél. Eszembe jutott, hogy durván két hónapja a másik végén, Írott-kőnél állhattam, akkor még csak tervezgetve, hogy ezt maradandó módon csinálom meg. Végigfutott a fejemben, hogy egy olyan út végén állok megint, ami áthalad az ország megannyi táján keresztül.

(Bodó-rét - a háttérben Kassa és a Tátra)

(Hollóháza - Kék emlékmű)

Rövid készülődés után útnak indultam az emlékműtől. A mai túrára kapcsán egyetlen utasítást kaptam. Ha már délután fogtam neki, érjek be sötétedés előtt... ne okozzak felesleges izgalmakat. A biztonság kedvéért feltöltöttem a track-et az órára, ezzel csökkentve a tévesztést. Kezdés után hamar az erdőben találtam magam, ahol a bükk fák hűs árnyékában emelkedő szekérúton vitt a jelzés. Néha egy-egy tisztás bozótosa törte csak meg ezt a miliőt, ahol jól látszott, hogy ritkán jár ember. Kocogásból hamar sétára váltottam és élveztem a természetet és a csendet. Egy szembe jövő turistával találkoztam, akivel összenézve köszöntünk egymásnak. Első pecsételő hely a Bodó-réten van, ahonnan ellátni Kassán keresztül egészen a Tátráig. Folytatódik az út a bükkösön át, majd ahogy egyre magasabbra értem, szelesebb, hűvösebb áramlatok vártak. Megnyugtató volt a tudat, hogy betettem egy széldzsekit, bár az időjárás szerint nem kellett viharra számítani. Az emelkedő megengedte a kocogós tempót és egyszer csak elértem az országhatárt jelző jeleket, amik mentén következett a Nagy-Milic csúcsa. Kilátás innen mondhatjuk, hogy nincs, max. a szlovák oldalon lévő emlékműre... Lefelé keményen fékezni kellett a meredeken, amit nem könnyített meg a köves, gyökeres talaj. Viszonylag hamar vége lett, de az alján azért éreztem a munkát a combjaimban.

(Az OKT vége)

Valszeg esős, saras időben nem is lábon töltöm ezt a részt. Futható szakasz következett egy vízmosásszerű lejtőn, majd egy hegyoldalban haladt az út, ahonnan már lehetett élvezni a panorámát. Egy forrásnál nyugdíjas csoport tagjai figyelmeztették egymást, hogy vigyázz futó! Köszöntem és megköszöntem, hogy utat adtak. Beértem Füzérre, ahol elcsodálkoztam kicsit a váron és azon a kitartó munkán, amivel felcipelték oda a sok követ. Na, az sem kisebb teljesítmény, mint megfutni egy jó emelkedőt. A pontot kicsit macera volt megtalálni, lényeg, hogy egy vendéglő bejáratánál található, csak maradni kell az útvonalon. Kicsit lejjebb találtam egy kutat és az éppen kifogyó kulacsokat meg is töltöttem.

(vagy az eleje?)

Elhagyva a falut és egy újabb nyugdíjas csoportot, az út bevezetett a gajdeszba. Volt is baj, mert egyszer csak eltűnt a csapás, jelzést meg nem találtam. Az órán a track ugyan mutatta, hogy ott vagyok, de köszi, én akkor sem találom. Aztán elindultam a legnagyobb gazon át, ahol aztán meglett a csapás és később kivitt arra a műútra, amiről leterelt. Király! A műúton áthúzott jelzés... elterelték, de látom az órán, hogy párhuzamosan haladok vele. Jó, akkor most maradok itt, aztán ha irányt vált, rátérek. Váltott, rátértem... megint sűrű gaz... 100 méteren 3x kötöm be a cipőm... majd újra műút. Hülyén éreztem magam... Füzérkomlós határában egy tehén nézett rám úgy, mint aki tudja, mekkora hülyét csináltam az előbb magamból. A településen egy kutya szaladt velem szembe és nem úgy tűnt, mint aki szívélyesen szeretne üdvözölni. Sétára váltottam, így csökkentve bennünk a stresszt, majd mikor eltávolodtam tőle, újra kocogni kezdtem. Időben ott jártam, hogy bekeverjem a frissítőm és tovább induljak egy sík szakaszon Bózsva felé. Nem tévedett, aki úgy jelölte a szakaszt, hogy "nehezen járható". Ez még nem is lett volna akadály, nagyobb gondot a derékig érő csalán jelentette az egynyomos ösvényen... nem úsztam meg, hiába próbáltam gátfutó módjára mozogni. Kikeveredtem, majd egy erdei futópályához hasonló szakaszon elértem egy temetőt! Hopsz, kulacsot feltölt, ki tudja, hol lesz legközelebb csap?

(Útban a Nagy-Milicre)

A bózsvai pecsételés után észrevétlenül teltek a km-erek. Kishutáig az erdőn át, Nagyhutáig aszfalton. Élveztem az egyedüllétet, közben pedig befelé figyelgettem. Nagyhután elvoltam a pecséttel. Sajna elég száraz volt a párna, én meg ugye nem vittem magammal cuccot ehhez. Próbálgattam én fűvel bedörzsölni a bélyegzőt, de nem sok sikerrel jártam, így csak halványan látszódik a pecsét és ha elmondom mi van rajta, akkor vehető ki, hogy mit ábrázol. Legközelebb ügyesebb leszek. Nagyhutát sétálós emelkedőn hagytam el. A fáradtság azért kezdett már előjönni a visszafogottság ellenére is. A dombtetőn mangalicákra lettem figyelmes, akik nem viszonozták az érdeklődésemet. Röviddel később ugyanígy jártam két őzzel is, akik még ennyire sem mutattak érdeklődést irántam. Beértem a látványukkal, ami nekem bőven elég is volt. Könnyű lejtő következett, majd egy aszfaltos rész után megérkeztem Vágáshutára. A vízvételt egy darázsraj tette kalandossá, amit megúsztam csípés nélkül, majd feljebb pecsételés közben egy kisebb társaságot keserítettem azzal, hogy lejjebb sincs a faluban kocsma.

A fáradtságba némileg már fájdalom is költözött, de ez négy órányi mozgás után majdnem természetes. A közérzetem jó volt. Nem éreztem zakkantságot vagy erőtlenséget. Az iramot tudtam volna még emelni, de nem ez volt a célom. Újra magam voltam az erdőben, közel s távol senki km-eken át. Közeledtem a szakasz befejező részéhez. Itt kisebb anomáliával szembesültem, amire csak később figyeltem fel. A kékfüzet szerint kb. 2 km-re elhagytam az uccsó pecsétet... ez azért izgalmas, mert a megjelölt helyen nem utalt semmi a bélyegzésre, viszont a Sátoraljaújhely vasútállomáson kihelyezett bélyegzőt nem jelölik. Lányos zavaromban nem tudtam mitévő legyek, végül más fórumon meggyőződve a szakaszt a pályaudvaron zártam.

(Füzér vára)

Konklúzió: jó volt, király volt, visszamegyek még. A frissítésben más szamárvezetőt követtem, így nem csúszott hiba a számításba. Tagadnám, ha azt mondanám, hogy nem fájt a végére semmim. Igen is fájtak a lábaim és a hegyről lefelé vezető úton a derekam is a lassításra szavazott. Szeretem ezeket a kiruccanásokat, mert ha versenyre megy az ember, óhatatlanul érzi, hogy ott teljesíteni kell. Egófüggő, hogy mennyire komolyan és meddig megyünk el, mit vagyunk képesek érte áldozni. Ez a délután most így többet adott.

(füzérkomlósi csendélet)

Eger Csillaga Teljesítménytúra 50 km - 2017.08.26.

Hol is kezdjem? Az UB után csak az edzések mentek. Nem vágytam arra, hogy a kánikulában versenyekre járjak. Először csak érzésre, ösztönből, majd később némileg tudatosan. Mondhatom, a mostani túra már régen a szemem előtt volt függetlenül az ajándéknevezéstől. Ugorjunk!

(Őr-kői látkép)

Eljött a szombat a reggel. A héten volt egy kis derékmizériám, ami szép lassan elmúlt, de tartottam attól, hogy a lejtőkön érzeni fogom. A rajtban nem töltöttem sok időt a készülődéssel. Indulni akartam minél hamarabb, mert a meleg idő nagy ellenfelem. Voltak elvárásaim magammal szemben és hozni akartam egy magamtól elvárható szintet. Ám még a túra előtt kaptam egy kedves üzenetet, hogy élvezzem és úgy is álltam neki. A rajtot követően, Felsőtárkányból kiérve a hűs erdei levegőn kellemesen érzetem magam az első kilométereken. Élveztem a csendet és hamar ráhangolódtam egy ritmusra. Bevallom, kicsit hanyag módon néztem át a szint- és pályarajzot. Nem úgy emelkedett a pálya, ahogyan én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy rossz az irány vagy elírták az adatokat. De nem! A Pes-kő házi EP (8 km) után jött a combos emelkedő, kíméletlenül bevasalva a kiírt szintet. Az addig kellemes, kocogós tempót egy idő után felváltotta a "gyökkettes" gyaloglás. Nem baj, tartom az intenzitást, a tempó most sokadlagos. A mászást követően laposabb szakasz következett egészen Őr-kőig. Az idővel jobban álltam, ahhoz képest, amire számítottam és nem éreztem, hogy annyira tapostam volna magam. A csúcsnál lévő kód (2. EP) rögzítése után azért megálltam kicsit körül nézni. A hegyek tetejéről mindig lenyűgöző a kilátás... de mindegyik más és más miatt szép. Vissza a pár száz méterre lévő elágazáshoz, majd egy balost követően ismerős szakasz következett, ami az Országos Kéken vezetett tovább.

Virágos-sár... nyáron (fotó: MTSZ)

Az Őr-kő utáni szakasz kiálló sziklái a magas térd technikáját gyakoroltatják, már ha nem az orrabukás a cél. Óvatosan szökdeltem, mert legalább ennyire volt kalandos a talajfogás is a sűrű sziklák között. Ránézésre olyanok voltak, mintha megfésülték volna a talajt. Pes-kőnél majdnem benéztem egy utat, de pár tíz méter után észre vettem néhány turistát, akik megmutatták, hogy merre az arra. Hamarosan megérkeztem Virágos-sárhoz, ahol vagy megállsz és a tájat nézed, vagy a lábad elé nézel. A vizem fogytán volt, nem voltam elég gondos, mert az első EP-nél nem töltöttem. Arra gondoltam, hogy nincs már olyan messze a Stimecz-ház és bíztam a jó sorsomban. Ahogy ereszkedtem, egyre melegebbnek éreztem a levegőt. Keveset kortyolgattam a vízből, mert azt tanultam, hogy lehetőség szerint a következő vízvételig maradjon valamennyi folyadékom. Jelzésváltások után egy Tekerület útja nevű ösvényen haladt a pálya... gyakorlatilag egy gerincút, két oldalán jó kis meredélyekkel. Nézegettem az órát, elértem a 20 km-t, majd rövidesen ott volt a Stimecz-ház (4. EP). Megnyugtató volt feltölteni a kulacsokat, az iso bekeverése persze egy kicsit macerás volt. Ettem egy kis csokit, majd kocogóra vettem. Közben akadt egy kis problémám. A gondosan felcímkézett frissítőimről leázott a címke... nem írom le, mit gondoltam, max. annyit vállalok fel, hogy legközelebb a címkét beleteszem a tasakba. Addig szentségeltem, míg odaértem a Samassa-menházhoz. Onnan már úgysem volt sok a Tamás-kúti Turistaházhoz (4. EP), ami a táv felét jelentette. Valami viszont nem stimmelt. Azt már kezdtem megszokni, hogy ide sosem érek el egyik túrán sem úgy, hogy hű de jól érzem magam. Ez eddig rendben is van, ez ezzel jár, ha csak nem itt kezdenénk. Jött a meleg... oké, ilyenkor még sem fagyhat. Azt éreztem, hogy alig van erőm... de nem vagyok sem éhes, sem szomjas... mintha nem mozdulna a gyomrom... kissé talán feszes is, mint amikor jóllaksz. Egy tény! Kevesebb szénhidrátot sikerült bevinni, mint amit kellett volna. Ahogy Stallone mondja az Oscar c. filmben, hogy "tudtam, csak nem sejtettem!". Hányszor előfordult már... sosem fogom megtanulni. Persze próbálkoztam egy kis szénsavas energiaitallal, de az sem segített! Tamás-kútnál fel a kéken... felmenni rajta se télen nem esik jól, se most, de végül megvan. A szembejövőknek köszönni nem bírok, csak megemelem a kézfejem. A napfény bombáz... hát ez nem az az élvezős dolog. Végre fent, majd jön egy jó hosszú lejtő a Hór-völgyig. Naaaa, majd ez segít, hogy mozduljon a rendszer... hiú ábránd volt. Tempót nem adott a lejtő, a feszültségoldás elmaradt. Hömpölyögtem gyanútlanul, majd az órára nézve kicsit elkanyarodtam a pályától. Nagyon befelé figyeltem és észre sem vettem, hogy kanyarodni kéne. Korrekció, majd megint gurulás lefelé. Elmellőztem néhány sorstársat, majd egy meredekebb lejtőn, ahol amúgy kényelmesen lehetett volna ereszteni a tempót, öregesen lekocogtam. Óriási! Vége a lejtőnek, a kínlódás még tart. A Hór-völgyi elágazóban zsírkrétával firkáltam össze a papírost... ezzel bizonyítva, hogy ott jártam (5 EP).

(tanösvény a Stimecz-házál - fotó: mindenamieger.blog.hu)

Ez gáz lesz... bő fél óra után sem múlik a döglét. Próbáltam másra figyelni... fákra, hangokra, hőérzetre... nem használt. Belekerültem egy ördögi körbe, aminek a végén mindig az erőtlenség volt. Menet közben ettem-ittam, de továbbra sincs semmi változás... az éhségérzet becsapott... az az nem csapott be, mert nem volt, mint ahogy erőm sem. Nem tűnt logikusnak, hogy hogyan fogyhatok el anélkül, hogy éhes lennék. Misztikum. Vagy... ilyen még nem fordult velem elő... pedig van úgy, amikor az ember azt hiszi, hogy már semmi új nincs a nap alatt. Na, most volt! Megint beadtam magamnak a mattot! A tuti még csak ezután jött. 35-nél érkezés az Ódor vári emelkedőhöz. Mire felértem, kétszer meghaltam magam. 1 km alatt majd' 200 m szint ilyenkor nem tud úgy őszintén jólesni. A lelkes pontőr tapssal és hangorkánnal fogadott egy sorstársammal együtt (6 EP). Szénsavasra vágytam, de nem volt...aranyos volt a kis csapat, mert almával kínáltak, mondván ez is segíthet. Elfogadtam, de megenni nem bírtam. Két harapás után szorongattam még egy kicsit, de úgy érzetem, hogy rohamosan fogyasztja az energiát, így megváltam tőle. Volt már bennem minden, próbálkoztam mindennel, de nem volt áttörés. Ilyen hosszan még nem nagyon gyötört probléma. Egyszerűen nem találtam megoldást. Az egyetlen az lett volna, ha kiszállok. Végül próbáltam beszélni Vukkal, hátha segít... de nem. Jó, akkor hagyjuk, majd beérek valamikor. Majdnem elkavartam egy helyen megint., mert láthatatlanná vált az ösvény. Az óra mutatta, hogy merre, de a nyomot végül épp hogy csak megláttam. A Barát-réti Őrháznál (6. EP) a mélypontom mélypontja volt. Leplezni sem tudtam, hogy végem van. Szénsavas vizet kaptam, meg biztatást arra, hogy feküdjek kicsit le. Hát ez az, amikor jót akarnak, de az lenne a legrosszabb. Inkább erőt vettem magamon és nekimentem az utolsó emelkedőnek. Bement az erdőbe a "sárgaplusszon" felfelé az első hegyre, ami a távon az utolsó volt. Már csak a gyaloglás ment... egészen a Török útig. Ott két spori jött velem szemben, hogy tudom-e, merre van a kilátó? Mondom a völgyből jövök, ott nincs... a jelzések kavarták meg őket. Elindultunk hát együtt... ők mentek, én szenvedtem továbbra is. Ugyan felértünk a kilátóhoz (7. EP), de a ponton nem tudtunk bejegyzést szerezni. Valaki elvitte. Nem érdekelt, csak az, hogy leguruljak a célba. Kocogni még bírtam, de már egyre nehezebben... a végén még jött egy lökés, amolyan felszabadultságérzet. Beértem, de alig álltam meg a lábamon. Ziháltam, mentem körbe-körbe és ki-be. Majd le bírtam ülni. Nagyon kivett ez a dolog. Kértem valami cukros-szénsavast, de amint beleittam, mentem ki Vukkal beszélgetni. Egy fél óra biztos kellett, mire összevakartam magam.

Konklúzió: sok nincs. Élvezni akartam, de elfogyott a szénhidrát és az energia. A pontokon próbáltam enni, de ezek szerint nem eleget. Lehet, hogy túllőttem a tempót. Gyakorlatilag féltávtól gödörben voltam, amiből nem sikerült kimászni. Egyszer majd csak felhagyok azzal, hogy ugyanazt a hibát többször elkövessem. Ezen még dolgozni kell. Pozitívum, hogy a derekamat csak esetenként éreztem, így legalább ez nem hátráltatott. A túra egyébként klassz, mint a Bükk!

Országos Kéktúra I. rész - 2017.08.03-06.

Gondolkodtam azon, hogy írjak-e róla vagy sem, majd meggyőztem magam. Végül is miért ne? Terjedelmes és eseménnyel teli ez az "utazás", aztán hátha valaki kedvet kap hozzá, hogy végigjárja. Némi megerősítést is kaptam az íráshoz, egy kérdés formájában, aztán csak elkezdtem pötyögni. 

Miután Anitának meséltem róla, hogy milyen "országjáró" terveim vannak, szülinapi ajándékként megkaptam tőle az Országos Kéktúra, ha úgy tetszik az "országoskék" igazoló füzetét. Annyit minimum tudni kell erről, hogy ez nem egy verseny, nincs időkorlát vagy helyezés. Ez kihívás-, kaland- és élményhegyek tömkelege hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön és számos településen át a vasi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milicig 1160 km hosszan és több, mint 30000 m szinttel. Persze nem egyben, hanem tetszőlegesen, sok szakaszra osztva bármelyik irányból tetszőlegesen. Nem szaporítom tovább a karaktert, ha valakit bővebben érdekel a mozgalom, akkor katt ide vagy ide.

I. nap, Balatonhenye-Badacsonytomaj

(Eötvös Károly kilátó, Balatonhenye - fotó: Pozsgai Gergő)

Nem kellett sokat várni az első pecsétekre, mert másnap indult egy négynapos kéktúrázás Balatonhenyéről. Hogy miért pont innen? Azért mert egy nagyon jó kis társasághoz csatlakozhattam, akik innen folytatták saját útjukat. Sikerült kifogni a legnagyobb meleget, de kevésbé érdekelt. Indulás kb. délben és mivel nem verseny, nem kellett beleszakadni az iramba. Kényelmes tempóban haladtunk és megnéztünk útközben mindent, ami érdekes. A nyílt részeken bombázott a meleg, majd a fák közé beérve érezhetően csökkent a hőmérséklet. Az első hely, ahol érdemes volt megállni, az Eötvös Károly kilátó a Fekete-hegyen. Érdemes volt felmenni és körülnézni, mert a látvány pazar. Majd jött a következő látványosság, a kőtenger, majd a hegyről lefelé az útszéli szilvafákról "lehetett" frissíteni... persze, aki bevállalta. Szentbékkállán várt ránk a szupportunk és a kocsmánál megtaláltam a pecsételő pontot. A padon ülő, vélhetően spanyol turisták nagyon néztek, hogy mit nyomkodok a füzetbe, aztán továbbhadarva diskuráltak. Hosszú szakasz következett és ivást követően a kulcsokba is került víz.

(Szentbékkálla, kőtenger - fotó: Boncsér Zoltán)

Szentbékkálla után gajdesz és csalán. Óvatosan kellett haladni, de még így sem lehetett elkerülni a csípéseket. Sebaj, legalább a reuma elkerül és közben  résen kellett lenni, mert a jelzéseket néha nehezen lehetett észre venni és nem egy alkalommal találomra mentünk az általunk helyesnek gondolt úton. Felmerül a kérdés! Miért nem tettem az órára tracket? Mert most ennek nem volt akkora jelentősége. Ha kajlizni akarnék, azt mondanám, hogy legalább éberek maradtunk. Egy erdei szakasz után kiértünk egy napos részre. Mintha 10 fokkal nőtt volna hirtelen a hőmérséklet. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha magamon hagyom a sapkát vagy ha leveszem... inkább maradt a fejemen. Közben elfutottunk egy tehéncsorda mellett, akik kérdőn néztek ránk... ezek mit erőlködnek itt ebben a melegben?

(Panoráma a Csobánci várból - fotó: Boncsér Zoltán)

Következett egy jó kis emelkedő, de legalább árnyékban, amelyről lefelé az utat szederbokrok szegélyezeték... nyilván kihasználtuk frissítésre. Megérkeztünk a Csobánci-hegyhez. Víznek híján voltunk, nem is nagyon találtunk semmi kutat, így közös döntés alapján visszaereszkedtünk a legközelebbi településre, Diszelre. Hát! Én még temetőnek nem örültem ennyire. Az ott található kúton hidegzuhany a tarkóra és ivás. Viszont ha már itt vagyunk, megkerestük a kocsmát - mert nyilván van - és sörrel frissítettünk. Csobáncra menet megint nem volt könnyű dolgunk. Egy szakaszon derékig érő csalánok között kellett egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel. Viszont a hegy tetejéről megint frankó panoráma volt a jutalmunk. Lefelé a laza, kavicsos ösvény próbára tette a lábakat... fárasztó volt ellentartani a lejtő és figyelni, hogy nem csússz el. Sikerül egy helyen benézni a jelzést, de hamar korrigáltunk és folytattuk az utat a helyes irányba. Már nagyon vártuk, hogy beérjünk Káptalantótiba. Frissítés után a nap utolsó szakasza jött. Egy aszfaltos szakaszt követően Gulács hegye mellett haladtunk el az ösvényen. Kezdtem érezhetően fáradni és elcsigázódni. Picit vártam már a nap végét, de igyekeztem élvezni. A Badacsonyi hegy lábánál újra árnyékos rész és felfelé még egy kutya hozta rám a szívbajt. A hegy tetejét inkább kihagytuk és váltva másik jelzésre leereszkedtünk Badacsonyba. 

II. nap Badacsonytomaj-Tapolca

(Kilátás a Badacsonyról)

A második napon onnan kezdtünk, ahol előzőleg befejeztük. Visszamentünk a Badacsony lábához és rátérünk az ösvényre. Kicsit el voltam punnyadva az előző napi meleg miatt, nem is éreztem annyira a csí áramlását. A Badacsony tetejére vezető meredek, sziklás-köves szakasz hamar arra ösztökélt, hogy sétáljak és bámészkodjak. Kapkodás továbbra sincs, csak érkezés a hegy tetőre, ahonnan érdemes megnézni a Balatont, mert a kilátás nem gyenge. Azon viccelődtem, hogy milyen jó, hogy ilyen nagy a hegytető alapterülete, mert tele van emlékművel és kilátóhellyel. Minden elfér. Lefelé nem kell sietni, mert a Bujdosók lépcsőjén erre nem nagyon van lehetőség, de látnivaló azért itt is akad. Kis idő múlva Badacsonytördemicre érve az állomáson újabb bélyegzőpont. Az idő melegszik, a kezdeti fejfájásom nehezen múlik. Közben egy olyan szakaszra értünk, ami már jólismert volt számomra az UB-ról. Igyekeztem sokat nézelődni, mert tetszik ez a környék. Hamarosan elértük Szigligetet, ahol ismét egy temető csapjánál hűtöttük kicsit magunkat, majd a vár alatt egy pince helységben újabb bélyegzőpont. Szívesen itt ragadtam volna, mert a kánikulát nehezen bírom, de nem ezért jöttem.

(Bujdosók lépcsője)

Elértük a Szent György-hegy lábát, ahol becsábultunk egy pincészethez és az árnyékos lugas alatt megittunk egy hűsítő fröccsöt, ami nagyot dobott a közérzetemen. A hegyről klasszul be lehetett látni, hogy az előző napon és második napon addig az időpontig merre is barangoltunk. Lefelé aztán a hegyről egy érdekes természeti képződménybe botlasz, amit bazaltorgonáknak hívnak. Elsőre nekem olyan volt, mintha felhőkarcolók alatt állnék, amik alatt valójában még sosem álltam. A lefelé vezető ösvényen lévő turistaháznál, mint utólag kiderült, bélyegzés lett volna, de benéztem. Ez kimaradt, de majd legközelebb pótolom a "nagy" veszteséget. A Tapolcára vezető műútig jó kis árnyékos szakasz következett, majd kiértünk az aszfaltra. Nem voltam túlzottan odáig érte, de én akartam. Tapolcán értek még jó élmények, mint például az egyik parkban hideg zuhany egy kútnál, majd egy kisebb csoport tagjának elismerő szavai, miszerint: "Minden tiszteletem "a Zöné", hogy ilyen melegben edzi a szívét!" Ezen jót derültem, mert ilyen biztatást még nem kaptam sosem. Hamarosan elértük a tapolcai vá.-t, ahol bélyegeztem és jólesett megenni egy melegszendvicset.

(Bazaltorgonák - Szent György-hegy)

A nagy hőség miatt a Tapolca és Lesenceistvánd közötti aszfaltost kihagytuk. Az álmos könyvek szerint a szervezetre nincs túl jó hatással a délig melegben való futás és mivel nem éreztük magunkban a mazochizmust - annyira -, ezért a kísérőnk segítségével átmentünk az utóbbi településre. Innen hamar beértünk a hűs erdőbe és azt sem bántam, hogy cserébe egy meredek emelkedőn gyaloglok. A tetőn lévő padon megpihenve élveztük a kilátást, majd lefelé kihasználtuk a szilva fák adta lehetőségeket. Vállus falu határában megint jól jött a temető. A kúton hűsölés és kulacstöltés... asszem jókor jött, majd a falu közepén egy bezárt kocsmánál bélyegzés. Élvezetem a természetet, az erdőt és annak árnyékát, amit hosszú kilométereken keresztül adott. Néha azért nem ártott figyelni, mert a jelölések nem mindig voltak láthatók. Elértük Nagymezőt, ami valójában egy tisztás, amit fenyőfák szegélyeznek. Személy szerint olyan érzésem volt, mintha valami magashegyen volnék mondjuk az Alpokban. Innen nem sokkal viszont véget ért a második napra kitűzött szakasz és jöhetett a pihenés. 

III. nap Hévíz-Sümeg

Éjszaka jött egy jó kis vihar, ami reggelre lehűtötte kissé a levegőt. A városból kiérve az első km-ek egy erdőn át vezettek, majd kiértünk az erdő szélére és egészen a Rezi határában lévő betyársírokig jó tempóban haladtunk. Járt is a fejem a tájat nézve, mint a reklám macskának. a Síroknál bélyegzőpont majd emelkedés a hegygerincre, ahol az út szélén termett szedret használtuk frissítésnek. A településen bélyegzés, majd irány a Rezi vár felé. Útközben persze megint egy kis szedrezés, ami - tekintettel arra, hogy a mai napot is futásra szántuk -, simán belefért. Utunk a Rezi-hegy mellett vezetett el hatalmas fák alatt, mintha egy ligetben lennénk. Zalaszántó határában pedig egy terjedelmes csalánoson haladtunk keresztül, ahol célszerűnek láttam magasba tartott kézzel lépkedni, de még így sem úsztam meg a reumamegelőzést. Itt is nagyon figyelni kellett a jelzésre, mert gyakran a találomra kiválasztott ösvényen haladva - utólag jól döntve - sikerült jelzést találni. Zalaszántón várt a kísérőnk. Némi nassolás és a kulcsok feltöltése után továbbhaladtunk. Utunk a Kotsy vízimalom mellett haladt el, ami nagyon hangulatos hely. Zalaszántó felett a Kovácsi-hegyről nagyon jó a kilátás mind a környező hegyekre, mind a Rezi várra. Jó volt megállni és kicsit elidőzni.

(Rezi vár - fotó: Várbarát.hu)

Egy széles dózerúton haladtunk tovább a völgybe hatalmas Bükk fák között, amelyek kinyitott napernyőként tornyosultak felettünk. Rövidesen leértünk a Zalaszántó és Bazsi közötti műútra. Egy forrásnak tűnő helyet találtunk azt remélve, hogy akad benne víz. Se forrás, se víz! Na, akkor spórolás következik a sarvalyi erdészházig, ahol remélhetőleg a forrásból kapunk vizet. Felfelé haladtunk a Tátika csúcs felé a medvehagymaszedő úton, közben pedig az országos kék összetéveszthetetlen tábláit nézegettem, hogy mennyire vagyunk még az erdész háztól. Időközben azért a meleg is megérkezett és nem bántam volna egy kis többletfolyadékot. Az árnyék némileg kompenzált, de erre azért nem lehetett építeni. Lefelé a hegyről már "beláthatóbb" távra voltunk az erdészháztól és közben sikerült lepókhálózni az ösvényt is.

(Sarvaly forrás - fotó: MTSZ)

Kocogtunk előbb az ösvényen, majd az azt követő műúton, végül elértük az erdész házat. A forrás megvolt, a víz viszont nem... kiszáradt. Körbejártuk az épületeket és találtunk egy kerti csapot. Örülni csak akkor kezdünk, amikor víz is jött belőle. Viszont a bélyegzőpont nem volt meg. Hmmm... tűvé téve mindent továbbra sincs meg. Kisvártatva Anita csak megtalálta, de feljebb az úton egy másik háznál... pedig már kezdtem róla lemondani és hajlani arra, hogy otthagyom a 'csába. Az erdészháztól vezető hosszú egyenesen a fák között már látható volt a Sümeg vára, a harmadik nap célállomása. A sümegprágai útnál várt minket a kísérőnk. Jó volt már frissíteni, majd elindulni a befejező szakaszra. Egy tanyát először rossz irányból, majd jó irányból elmellőzve beértünk Sümegre. A kitettebb rész után jólesett a házak árnyékában kocogni, majd elértük a célt, a Sümegi vasútállomást és pecsételőpontot.

A negyedik napon már nem futottam a csapattal. Ugyan felkaptam magamra a futócuccot és összekészültem, de reggeli után a lépcsőn ülve arra jutottam, hogy mégsem futok. Úgy éreztem, hogy az előző heti futásmennyiség és az elmúlt három nap elég. Nem tudtam volna szenvedélyből végigfutni a szakaszt és egyáltalán futni, így inkább a kísérő szerepét vállaltam magamra.

Konklúzió: élveztem ezt a kalandot úgy, ahogy volt és olyan helyeken futhattam, ahol eddig még soha. Ajánlom mindenkinek, hogy fedezze fel az országos kéket, hiszen számtalan olyan helyen halad át, ahol érdemes elidőzni. Köszönet a csapatnak: Anitának, Ildinek, Zolinak, Viktornak, Csegének, Bécinek és Janinak a társaságot. 

XI. NN Ultrabalaton (egyéniben) - 2017.05.19-21.

Megcsináltam! Nehéz lesz összefoglalni a gondolataimat, de megpróbálom őket összefűzni. Amikor legelőször jöttem UB-ra - 10 fős csapatban 2012-ben - még csak gondolni sem mertem arra, hogy pár évvel később én itt egyéniben fogok indulni. Totál misztikum volt az egész számomra, egyszerűen felfoghatatlan. Amikor meghallottam, hogy valaki egyéniben futja végig, háááát... nem is tudom mire gondoltam. Ahogy teltek az évek, egyre csökkenő létszámú csapattal álltunk oda a rajthoz. Idén pedig itt voltam egyéniben.

(segítőmmel, Csabival)

(a rajt pillanatai)

Egy dolgot már a nevezéskor eldöntöttem, még pedig azt, hogy innentől minimálisra redukálom az aszfaltos versenyeket. Mondjuk eddig sem vittem túlzásba, de igyekszem még jobban alulmúlni. Próbáltam saját elképzelés szerint készülni zömével terepen. Persze néha kimegyek aszfaltra, hiszen szokni kell ezt a típusú "borítást" is. A téli alapozáskor végérvényesen a terep felé fordultam és itt találtam meg a felkészülés állomásait is. Úgy gondoltam terepen jobban lehet erősödni a sokrétű terheléstől. Két-három heti rendszerességgel futottam 6-8 órát, egyszer 12-t - mondjuk utóbbit síkon -, hogy szokjam a monotonitást és tapasztaljak. Közben a frissítési tervem gyökeresen megváltozott. Ahogy közeledett a "nagy nap" egyre izgatottabb lettem. Mondhatom, hogy régen éreztem már azt a fajta lámpalázat, ami a verseny előtt átjárt. Jóformán minden gondolatomat ez töltötte ki. Vajon jó ötlet volt benevezni? Nem kellett volna még pár évet várni és pár ultratávú versenyen tapasztalni még? Nem lesz túl gyors ez a lépték? 12 óra felett vajon mi vár majd rám a 15., 17. vagy 20. órában? Egyetlen dologba tudtam kapaszkodni. Bakancsos turista koromban többször voltam 24 órás túrán, ahol ugyan sokkal alacsonyabb az intenzitás és máshogy reagál dolgokra a szervezet, de átéltem azt, hogy egy egész napos menet után milyen pl. hajnali 3-kor az erdőben caplatni. Utólag beismerem, hogy nagy merészség volt ez ebben a formában és sülhetett volna sokkal rosszabbul is. Itt már minden részletnek óriási a jelentősége. Az utolsó hétre minden kész lett. Összeraktuk a frissítést, készen állt a bringa és már várt a szállás. Pénteken este ellátogattunk a különítményemmel az 'aligai versenyközpont tésztapartyjára, majd lefekvés előtt újra átvettük, hogy kinek, mikor és hol mi a feladata. Végül sikerült későn lefeküdni és az alvás sem ment egyszerűen. Az ébresztő 3.30-kor jelzett, mert 5-kor már rajt van. 4.30 körül már a rajtközpontban voltunk. Utolsó simítások, majd irány a rajtzóna. HÁT ITT VAGYOK! Már nem éreztem feszültséget, csak az örömöt és a felszabadultságot. Mondhatni a tudatlanok nyugalmával vigyorogtam a szurkoló sporttársakra és ismerősökre. Szeles, napos időre számítottam, ebből a szél már a rajttól kísérte a mezőnyt. Az első km-ek a pulzus és a ritmus keresésével teltek. Kellett egy kis idő, mire összehangolódott a rendszer. Nem könnyítette a helyzetet az ismerősökkel való csevegés, de van, hogy sokakkal csak versenyen találkozunk. Fejben voltak a pulzus és tempó határértékek, így próbáltam mindig a jobbhoz igazodni. A kerékpáros kísérőm, Csabi röviddel a rajt után utolért és innentől kezdetét vette a közös kihívás. Hiába ismerjük egymást már évek óta, ilyen helyzetben még nem próbáltuk ki magunkat. Tudtam, hogy milyen ember, így bíztam abban, hogy simán fognak menni a dolgok. Azt azért még előző este tisztáztuk, hogy kiszállás a versenyből csak akkor van, ha sérülésveszély lép fel. Nyávogás, hasmenés, rókázás vagy bármilyen hiszti miatt nem lesz megállás. Megyünk, amíg a célba nem érünk. A frissítési terv is 32 órára szólt, mert jobb az ilyen helyzetekben mindenre felkészülni, amire csak lehet. Na! Most már a versenyről is valamit...

(Pécsely, frissítőpont)

Szóval az első kb. 5 km a ritmus kereséssel telt, amit a váltakozó szélirány nehezített. Éreztem az erőt és az elszántságot, úgy éreztem, hogy itt ma nagy dolgok fognak történni. Rám nem nagyon jellemző, hogy visszafogottan kezdek. Mindig úgy vagyok, hogy na... egy kicsit még tolom, aztán visszaveszek és a végén nem lesz az egészből semmi. Ma ez nem volt opció. Ha nem maradok a seggemen, jó esetben is csak végigsétálni fogom tudni a déli partot. Ezt pedig nem akartam. Elővettem az önfegyelmem és csak a határértékeken belül futottam. Közben félóránként jött a frissítés, amit Csabi következetesen és óramű pontossággal tálalt. Ha a frissítőpontról kellett valami, akkor azt is magához vette és menet közben adta nekem. Néha meg kellett harcolnia a pontőrökkel, mert szerintem egyesek nem igazán tudhatták, hogy milyen rendezvényen vannak. Hiába ott virított a bringán a kerékpáros kísérős rajtszám, ami feljogosítja a bringást arra, hogy azt vegyen el, amit akar, ez nem mindig ment le harcmentesen. De Csabit nem kellett félteni. Poroszosan kemény tud lenni, így csak nevettem magamban, amikor az egyik ilyen sztorit mesélte. Jólvan... nem kritizálok tovább, inkább haladjunk. 10,8 km-nél elértük az első EP-t... itt már a két fős váltók csapatai is várakoztak, köztük ismerős arcokkal és sok biztatással. A viszonylag alacsony hőmérséklet miatt jó tempóban lehetett haladni, ezt csak a pofaszél akadályozta meg, de a sok irányváltás miatt nem volt nagy jelentősége. Aztán szépen-lassan hagytuk el sorban a településeket és róttuk a km-eket. 'füzfő, 'almádi, Alsóörs, Csopak, 'füred. Balatonfüreden értem el a maratoni (42,2 km) távot 4 órás idővel. 26-nál egyszer azért "ki kellett mennem", amire azt hittem, hogy valami gixer van... után megnyugtattam magam, hogy ez csak a napi rutin. Lépjünk tovább! Valahol még 25-nél kollégám, Misi ért utol, aki két fősben nyomta a versenyt Mészivel. Jó volt egymást biztatni. Közben pedig kerestem mindig az árnyékos oldalt. Tudtam, hogy a teljesítés egyik kulcsa, hogy ne forrjak fel és minél tovább maradjak alacsonyabb hőmérsékleten, ezzel is könnyíteni a szervezetemen.

(Zánka... kapom az iramot papától)

Balatonfüred után aztán újabb biztatás egy nagyon Jóbaráttól, Józsikától! Neki nagyon örültem, mert felnézek rá. Ő a lányával vállalkozott a nagy kalandra.  Kezdett nagyon melegedni az idő és a szél továbbra is kitartott. A mezőny szakadozott, így egyes helyeken már néha egyedül futottam. Olyan volt, mintha nem is UB lenne. Sehol senki. Persze ez csak pár száz méterig tartott, mert aztán rögtön jött Aszófő. Csabi szorgosan adta a frissítőt és pulzált előttem-utánam, előkészíteni a frissítőket. Aszófő végén az ellenőrző pont után aztán megláttam a legnagyobb szurkolóimat, édesanyámat és papát! Annak ellenére, hogy szemüveg volt rajtam, mégis mintha belement volna a szembe, mert bepárásodott. Meghatódtam és szipogtam egy kicsit. Aztán jöttek a jó kis 'felvidéki dombok. Enyhe hullámvasút, amit igyekeztem úgy megfutni, hogy közben ne lépjem túl azt a pulzusmaxot, amit az emelkedőkhöz határoztam meg. A tempó nem érdekelt továbbra sem, csak az, hogy minél tovább menjek futótempóban. Tudtam, hogy ez jó pár óra múlva kamatostól megtérül. Vászoly előtt aztán jött a mindenki által rettegett emelkedő. A rávezető kanyar előtt mantráztam a bűvös (puzlusmax)számot. Ez az a bűvös szám, amit nem léphetek itt át, bármennyire is akarok menni. Na jó, volt talán több is, de csak pillanatokra. Séta-futás-séta taktikával felértem végre, és egy gyenge lejtőn beértem Vászolyra. Itt a ló másik oldala érvényesült, mert a tempómax.-om használtam ki. Nem akartam gyorsabban futni. Nem láttam értelmét annak, hogy a lefeléken olyan  tempót erőltessek Zánkáig, aminek a hatása a későbbiekben idő előtt kijöttek volna.  Túl sok volt még vissza ahhoz, hogy szétcsapjam a lábaimat. Különben is az aminosavnak köszönhetően újra "ki kellett mennem". A lábaim még mindig jól voltak. Sokat mondogattam magamban, hogy fájni fog, mégpedig nagyon és az eddig jelentkező fájdalmak is természetesek közel 70 km után. Csabitól elkértem a csőkendőt, amit a nyakamba tettem. Innentől elkezdődött a külső hűtés is. A kendőt, a sapkát és a karhűtőt is rendszeresen lelocsoltam hideg vízzel, aminek hűtését a szél is éreztette. 'akalinál egy kis változatosság jött a frissítésbe a turmixolt húsleves formájában. A jó kis "hazai" eléggé rendbe tette a gyomromat, bár a meleg időn nem tudott segíteni. Továbbra is igyekeztem kihasználni az árnyékos részeket, amikből nem volt túl sok. Zánkánál (73 km) egy kis családi segítség. Édesanyám párja, papa beállt mellém egy pár méter és egy szelfi erejéig. Köveskál és Salföld között ért a nyolcadik óra. Vártam már nagyon ezt az időszakaszt, mert a 12 óráson a nyolcadik óra után roggyantam meg kicsit fejben. Vajon ismétlődik-e a helyzet vagy simán veszem az akadályt? A csattanás elmaradt. Simán ment minden, amit annak tudtam be, hogy itt azért bőven ingergazdagabb a környezet és a versenyhelyzet sem enged túlságosan agyban ellazulni. Egyetlen probléma volt csak, Salföldön (90 km) újra "ki kellett menni". Szentségeltem is magamban, hogy király lesz, ha 1-2 óránként bokor után kell nézni, mert akkor jó eséllyel guggolva teljesítem a távot... Badacsonyörs, Varga pincészet. A csekk után simán elmentem volna a bor irányába, de utánam szóltak, hogy ha továbbszeretnék haladni, akkor a pince felé egyszerűbb lesz. Jaaaa... oké, a bor most kimarad - majd máskor jó lesz az -, viszont azon a lépcsőn lemászni 94 km után... hát... nem tartottam okos embernek, aki azt belerakta. Na jó, lelépdeltem, de közel sem olyan tempóban, mintha fröccsért igyekeznék. Visszatérve a főútra a szél továbbra is dolgozott, leginkább szemből. A frissítés most kicsit megcsúszott, ezt rögtön meg is éreztem, mert nem esett jól kocogni. Szerencsére csak pár perc telt el. Szegény Csabinak is meggyűlt a baja Vargáéknál az iránnyal. Badacsonytomajtól a Római úton emelkedtünk szépen lassan. Elég sunyi kis emelkedő. Azt hinnéd, hogy látod a tetejét... pedig nem, csak épp belehullámzik, majd újra emelkedik és ezt játssza néhány km-en át. A 100 km-t 9 óra 58 alatt értem el... 20 perccel jobb, mint a másfél hónappal ezelőtti. Ennek azért tudtam örülni, annak ellenére, hogy már tele volt puttonyom az emelkedő szórakozásával. Anyu kiakart szállni mellém a kocsiból, de nem hagytam. Aztán egy kis lejtés után csekk Badacsonytördemicen (104 km). Még mindig szél és meleg. Egyre többet foglalkoztam Keszthellyel. Úgy éreztem, az lesz a forduló pont.

(a lelkes hátországom... köszönöm!!!)

Mind fejben, mind a távban. De nem szaladok még ennyire előre. 'ederics felé akadt egy kis műszaki gond a bringával, de a szerencse mellettünk volt és seperc alatt megoldódott a helyzet. Közben találkozás ismerősökkel "szevasztoook!", trécselés, a ponton, jégkoldulás és kocogás tovább. 110 km körül újra egy kis turmixolt leves. Megint jólesett és megint megtolt. Most megnéztem, hogy a mindenki által ismert golfpálya baromi hosszú és azon röhögtünk Csabival, hogy mennyi labda lehet már a rajta lévő nádasban. Hát... felmerülnek 11 óra környékén ehhez hasonló fontos kérdések... mi jól szórakoztunk. 'györök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás... mint a vasúti menetrend megállói, úgy hagytuk szépen lassan magunk mögött a településeket. A 12. óra - Vonyarcnál - 118,7 km-nél ért. Bontottam magamban egy pezsgőt és a fejemre öntöttem... persze csak gondolatban. Boldog voltam, mert a 12 órás távom is dőlt kb. 1,5 km-rel. Egyszer csak Keszthely. Hogy miért is van jelentősége? A verseny előtt sokat agyaltam azon, hogy ha az északi partot sikerrel veszem - azaz nem futom el, nem esek ki, nem forr fel az agyam -, és egy jó idővel ideérek (14 órán belül), akkor sokat fog javítani a hangulatomon és nem kell a 32 órát a pályán töltenem. Persze még ezután is adódhat nagyon sok probléma, de ez mégis belül nekem egy lélektani határnak tetszett. De hogy ne menjen annyira simán minden, csak kellett egy újabb kitérőt tenni a susnyásba. De jó... most éppen mi az amit nem tűr a szervezetem. Órák óta nem ettem se banánt, se amino-t. Nem tudtam mi lehet, úgyhogy bedobtam egy széntabit. A csekkpont 13 órán belül lett meg Keszthelyen (127,4 km), aminek nagyon örültem. Mondjuk már hamarabb kiszámoltam, hogy mikorra érhetek oda, de a csipogás zaja fizikailag is valósággá váltotta a célt. Az ellenőrzőpont után, aztán történt valami. Valamikor a 'berényi szakasz közepén elkezdtem álmosodni... nagyon. Addig érdekes módon semmi... talán a kitűzött részcél spanolt. A frissítés már sétálva ment és a gyomrom is vacakolt közben. Annak tudtam csak örülni, hogy a szél mögém került és olykor támogatólag pöckölt előrefelé. A tempó ugyan kicsit lassult, de nem érdekelt, mert még mindig futottam. Az álmossággal nem tudtam egyelőre mit kezdeni... és a frissítőkkel. Éreztem, hogy nehézkesen folyik le. Valahol 'máriafürdőn (kb. 141 km) hirtelen meg is állt a gyomrom.

(a felén túl)

Nem vágtam, hogy mi lehet, csak éreztem, hogy ez most nem a szokásos lázadás. Jó, keressünk egy beugró részt... "Csabi! Én hányok egyet!" és azzal a lendülettel mesterséges hívtam elő a kis Vukkot... de jól tettem! A paradicsomhéj úgy gondolta, hogy ő bizony nem válik energiává. Hagyjuk! Egy csapásra jobban lettem. B6 vitamin, egy kis ez+az és mehettünk is. Úgy érzetem, most kezdődik csak igazán az Ultrabalaton. Újra jó lett a közérzetem, ment a tempó és a duma. 'fenyvesen egy kis nosztalgia... elhaladtunk egy kemping mellett, amibe felsőtagozatos koromban nyári táboroztunk. A szép emlékeket egy hascsikarás törte meg... bokorba be, 1 perc múlva pedig ki. Óóóójajjjj... újabb hasfogó. Jól működött, mert meg mertem kockáztatni egy adag aminosavat (nem is volt baj tőle). Aztán dörzsölődni kezdtem alul... nem sokat vacakoltam... lementem az út széléről, gatya le, vazelin elő, gatya fel. Pont abban a stádiumban voltam, hogy nagyon nem érdekelt, hogy kiben keltek megbontránkozást vagy riadalmat... vagy épp ki néz szatírnak. A csekkpont előtt szédelegtem még egy kicsit, mert fogalmam nem volt, hogy hol kell csippantani... lankadt a figyelmem és nem bírtam felpörgetni az agyam. Jólesett a ponton meglátott  ismerősök biztatása. Kezdett sötétedni, fejben fáradok, a mozgásom gépiessé válik. Talán az elmúlt 150 km alatt már teljes automatizmussá vált a mozgás, így nem nehéz tartani a ritmust, még ha a tempó egy kicsit lassul is. A szél továbbra sem adja fel. Fonyódnál a parton futva még erősebbé válik és szembe fordul. Tök jó. A korábban magamra vett széldzseki  jó szolgálatot tett. A fejlámpa is fent volt, mert már ránk sötétedett. Akkor még nem sejtettem, hogy később mi vár a mezőnyre. Haladtunk. Hol pörgősebb, hol lassabb tempóban. Azt hittem, sosem érünk be a településre... és akkor megláttam a fényeket. A vasúti átjáró feltúrása miatt az aluljárót kellett igénybe venni. Fszom! Közel 160 km-nél rosszul érintett a lépcsőzés. Nem baj, elmúlt. A déli part végeláthatatlan utcáinak egyhangúságát csak a pontok és néhány jobb-bal kanyar törte meg. Furamód nem csuklottam be tőle. Nem vált monotonná vagy ilyesmi. Persze egyszer elszóltam magam, hogy kezd unalmas lenni. Mentünk Csabival, akinek mindig volt egy jó szava. Számolgatott, hogy mennyi lehet még az általunk kedvelt más versenyek mértékével. Tudta ő is, én is, hogy nem vagyok ezzel kisegítve. Leginkább az tetszett, hogy "gyerünk, sosem voltunk még ilyen közel a célhoz". Ezen még tudtam mosolyogni. Azon viszont már kevésbé, hogy a part felé forduló pályán megannyiszor szemből támadott a szél. 'boglár, ellenőrzőpont... anyuék hozták a húslevest. Nagyon szuper volt. Végre egy kis változatosság, mert az eddigieknél még nehezebben vette be a gyomrom az isot vagy a gélt. Nem akart már igazából semmi sem csúszni. Sokszor nehezen birkózott meg a bevitt szilárd kajával is. Ismeretlen terület volt ez nekem is és a gyomromnak is. Küzdöttünk egymással. Sokszor már nem is akartam semmit enni, mert én lefelé fojtottam, amit ő felfelé tolt. Néha, hogy meglegyen a balansz, a felesleget elengedtem. Nem érdekelt körülöttem senki és semmi, hogy épp pfújjj vagy jajjj vagy mittomén. Normál esetben azt mondanám: "Öreg! Minek kínzod magad ezzel???" Hmm... minek? minek? Mert kitűztem magam elé valamit, amire megfogadtam, hogy csak akkor adom fel, ha megsérülök. Rengeteget dolgoztam vele a versenynapon, hogy idáig eljussak és ha már beletettem ennyi munkát, nem szívesen hagyom abba idő előtt. Sokszor gondoltam azt máskor, hogy erre miért van szükség? Hát... itt van két sorral feljebb! Ezek csak pillanatnyi szívások. Nem egy folyamatosan gyötrő valami. Apró küzdelmek, amiken percől-percre megyünk át. Egyébként az ilyen válságkezelés jól alkalmazható a valóéletben is és fordítva. Azt hiszem, 'szárszón vagy 'földváron jártunk, amikor a kedves pontőrök kávéval kínáltak... rácuppantam, nagyon. Vállaltam, hogy újra a bokorban kötök ki. Annyira álmos voltam, hogy lapot húztam 19-re. Csabi majd kijavít, de talán itt ért el minket a vihar. Széljakkó le, esőkabi fel, amit anyuék hoztak utánunk. Simonyi Balázs jutott eszembe, hogy milyen fessül mutat benne az éppen aktuális filmjében. Maradjunk annyiban, hogy jól funkcionál... ha nem esik az eső. Én klasszul beáztam, majd picit fáztam is benne. Az ujjait összefogtam, mert ott is csorgott befelé. Annyi előnye volt, hogy nem nézegettem az órát, hogy na még mennyi van vissza és nem stresszeltem, hogy bakker az előbb 200 m-rel kevesebbet mutatott, de közben milyen rég nem néztem rá. Fura gondolatok jönnek elő ilyenkor. Telibe vert minket a vihar. Szegény Csabi! Nem elég, hogy velem szívatja magát, még rommá is ázik. Szerintem már aznap 100x elmondtam, hogy mi akartuk. Nem küldött ide minket senki. Elkezdett fázni, így leugrott a bringáról és kocogásra váltott. Én egyre többször álltam ki pisilni vagy volt, hogy csak próbáltam. Már rég felborult a frissítési rendünk is, szitkozódtam, majd röhögtünk. De hogy feladjuk, az egy percre sem fordult meg a fejünkben. Szépen teltek az esőben a km-ek. Zamárdi, 'széplak, Siófok. Örültem, hogy megvan a 200. km, már belül vagyunk a félmaratoni távon és az eső is elállt. Hajráról szó sem lehetett, hiába tudtam meg, hogy hanyadik is vagyok. Kértem is Csabit, hogy csak kb. itt kéne tudni erről, nehogy elvigyen a lendület. Ki voltam, mint a kutya. Siófokon (207 km) visszakaptam a széldzsekit és kigyönyörködtem magam a napkeltében. Már nagyon elegem volt. Nem fokozta a komfortérzetem, hogy az úton fekvő fenyőtobozokat semmilyen ritmusban nem lehetett átlépni és néha sikerült inkább rájuk lépni... na az már nagyon fájt. Terepfutóknál ezt hívnák technikás szakasznak... itt már inkább fájdalmas volt.

(Keszthely után...)

Bíztattak a futók, a segítőik és az autósok is. Nekem arra már nem volt erőm, hogy viszonozzam. Viszoooont egyre jobban hittem abban, hogy féllábon is beérek. Azt hiszem, ez nem az a táv, ahol ez tempófokozással jutalmazható. Örültem, hogy tartani tudtam azt is, ami van. Aztán volt még vizuális csalódás. Érdekes volt az utolsó szakasz vonalvezetése. Szentül hittem, hogy ez bizony emelkedik, amit a házak mögött kandikáló Balaton szintje folyton lerombolt. Érzékileg csalódtam... és Csabi is megerősített ebben, aki még azóta mellettem kocogott a bringával, amióta leszállt róla. Hihetetlen a pali. Lejtő! Éljen! Ezt bizony fizikailag is az volt. Gyökkettővel megérkeztem a csekkpontosokhoz a célterület előtt. Ott vár édesanyám, akit magamhoz öleltem. Fogalmam sincs, hogy mondtam-e neki valamit vagy csak dünnyögtem. Aztán szépen, tapsvihar közepette átkocogtam a célon és magamhoz vettem a vágyott, névre szóló szalagot. Elmondhatatlan érzés fogott el. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert fel sem fogtam, hogy ez velem történik. A sátorban aztán az asztalra borultam és nem tudtam semmire sem gondolni. Csak arra, hogy ülök és mocskosul fáradt vagyok. Ismerősök jöttek gratulálni, pedig már két sörpadon vízszintesbe helyeztem magam és remegtem a fáradtságtól és a hidegtől. Míg papa odaverekedte magát az autóval, kaptam egy párnát és egy takarót. Szpesöl tenksz tu Tündi és Zoli. Még így, egy hét után, írás közben is kavarognak bennem az érzések és nehéz realizálni, hogy én bizony körbefutottam a magyar tengert!

Konkluzió: van bőven. Az első! Most utólag, de már a verseny előtt is azt éreztem, hogy ez még korai. Nagyon kevés tapasztalattal jöttem ide. Abban bíztam, hogy jól megy a kríziskezelés és át tudok lendülni minden holtponton. Vártam a nagy beszakadást, filmszakadást, amikor csak zombiként mész előre... szerencsém volt, nem jött. A frissítés, még ha sokat voltam bokorban, klassznak ítélem meg. A gyomrom nem tehet róla, hogy még 16-18 óra után is erőltetem bele a tápot. Nem utolsó sorban pedig a segítőim. Örök hála! Csabinak rengeteget köszönhetek. Nincs rá szó, amivel illetni lehetne. Ott segített, ahol kellett, azt csinálta, amit kértem. Anyunak és papának megint csak rengeteggel megyek. Mindig ott vártak és pacsiztak velem. Volt, hogy morogtam nekik, hogy hagyjanak, de ez nem az ő hibájuk. Nem akartam nagyon, hogy jöjjenek, hiszen már benne vannak a korban és nem várható el, hogy ezzel kínozzák ők is magukat. Anitának pedig azt szeretném megköszönni, hogy lektorálta a frissítésemet, és néha - számomra - kényelmetlen és elgondolkodtató kérdéseket tett fel, hogy mit miért és hogy képzelek el a frissítéssel kapcsolatban. Ha nem pirít rám, egyes kérdésekben, akkor bizony bajban lettem volna. KÖSZÖNÖM NEKTEK! Nővéremnek, sógoromnak és mindenkinek, aki otthonról vagy a nagy körről szurkolt nekem. Szép volt, jó volt, de inkább maradok terepen. Végül beszéljenek a célfotók!