Hanák Kolos Teljesítménytúra - 2017.04.08.

Hanák Kolos teljesítménytúra... a pályán jártam már, de nem úgy, hogy konkrétan ideneveztem volna. A Mátrabérc TT résztávjáról van szó, ami Kékestetőről indul. Idén még csak lábon jutottam fel az ország csúcsára... ez ma megtört. Nem terveztem, hogy eljövök, de hagytam magam rábeszélni. Mondjuk úgy, hogy nem volt nehéz. Óra szerint a táv kicsit több, mint 35 km és bő 1300 m szint.

Kékestető (rajtózóna) - háttérben halványan látszódik a Tátra

Hajnal és reggel határán jár az óra. Kicsit álmosan várom a kocsit a buszmegállóban. Valamin elmélázok, aztán meglátom a fuvarom. Kényelmesen megérkezünk Kékesre. Vakarózás, hogy mit vegyek fel. Kicsit hideg van és fúj a szél. Nem baj. A múltkor is hamar kellett vetkőzni. Széldzsekit azért viszek. Aztán egyszer csak elindulok és még kicsit eltökölök az itiner elpakolásával. A Hanák Kolos azon ritka túrák közé tartozik, ahol lefelé kezdünk. Kékesről mondjuk nehéz lenne felfelé kezdeni. Laza lejtő, majd rögtön egy kemény és technikás "lefelé" Sombokornál, ami még a friss lábaknak sem könnyű. Alkalmazom a fától-fáig taktikát, de még így is egyszer majdnem elcsúszok a kavicsokon. Óvatosabbra veszem, mert kb. 100 m van az aljig és azt nem összetörve magamat szeretném elérni. Itt nagy sebességgel halad el mellettem egy sporttárs... hmmm.... tényleg nem volt semmi. Hamar elérem a Vörösmarty turistaházat, hogy aztán egy lapos szakaszt követően nekivágjak a Csór-hegynek (1. EP). Klassz emelkedő, sikerül majdnem megfutni, de inkább nem jampizok és a végét gyalog teszem meg. A fejpántot le is húztam a nyakamba, mert már olyan volt, mintha dunsztban lenne a fejem. A korai rajt miatt hamar egyedül maradtam és olyan érzésem volt, mintha csak magamtól találtam volna ki, hogy ma itt futok. Ezt a víziót csak a csokiosztogató gyerekek törték meg. Addigra lőttem pár képet az elhagyott Kékesről és a távoli Tátráról. Az újabb emelkedőn lassan haladtam felfelé. Ráéreztem hamar a ritmusára és inkább visszalassultam már annyira, hogy gyalogolnom illett volna, de nem szökött a pulzus, ezért én sem változtattam és szép lassan elértem Galya-tetőt (2. EP). Jó volt végignézni a tájon, ahogy újra kizöldül minden. Kicsi zselé, kicsit több víz és innentől aztán pörögtek a km-ek, persze köszönhető volt ez a pálya lejtésének. Nem durván adta, csak annyira, hogy érezzem, milyen király vagyok, mert a pulzushoz képest tiszta száguldás az egész. Hamar elértem Mátraszentlászlót, ami ugyan nem ellenőrző pont, teát viszont osztogattak... kihagytam.

Kékestető az adótoronnyal - előtte a kispukli, Csór-hegy

Kicsit hullámzott a pálya, majd csekk Vörös-kő kilátónál (3. EP). Meglepően jól éreztem magam, fáradtság még nem nagyon volt. Elvoltam a gondolataimmal, néztem a panorámát, ahol tudtam, kerülve az orra bukást. A gerincre kiérve néha jól megfújt a szél, ami hűtés szempontjából éppen jólesett. Néha meg nem. Ágasvárig nem történt semmi. Örültem, hogy az a cipő, ami télen széttörte, meggyötörte a lábamat, most jó volt! Teljesen. Ehhez annyi kellett, hogy a gyári betétet kidobjam belőle és régebbi, elkopott cipő még épp betétjét tegyem bele. Most jól muzsikált. Nem nyomott, nem dörzsölt! Marad a háznál! Az örömködés közepette elém tornyosult az ágasvári emelkedő... na itt már gyalogoltam. Jó kis sziklás mászóka... nem túl sietős szakasz. Szép meredek, tetején a 4. EP-vel. A lejtő az ellenőrzőpont  után hasonló, mint Sombokornál. Sziklás, tele laza kővel és gyökkettővelhaladással. Egy sporttárs bizonytalankodott, hogy merre az arra. Hirtelen bajban voltam a válasszal, majd az órán megnéztük a helyes irányt. Néha bajos megkülönböztetni, hogy melyik a helyes út, mert azért nem nagyít akkorát az óra, hogy egy amőbát láthassak rajta. A turistaháznál gyerekek integettek és nyújtottak felém egy almát. Nyilván elfogadtam és elmagyaráztam a kisfiúnak, hogyan tudja berakni a mellényem hátsó rekeszébe.

Még egy Tátrás kép

Gyorsan és ügyesen megoldotta, én meg megköszöntem. Felüdülés volt leérni, majd a Csörgő-patak mentén futni. Itt még volt egy kicsi sár is... rendesen fura volt. Enyhén lejt, lehet tempózni és nagy lendülettel megérkezni Mátrakeresztesre (5. EP). Tavaly a hosszútávon indultam és gyakorlatilag lépni nem lehetett. Most meg... majdnem ördögszekerek gurultak az úton. Gyorsan felszívtam magamba a maradék folyadékot és víz híján valami lónyálat töltettem a pakkba. Nem akartam a vízszerzéssel időzni, gondoltam ha már felérek a Múzslára, onnan begurulok a célba. Ettem egy sajtot és egy zselét és jött az utolsó hegy egyben 400 m szinttel majdnem 5 km távon, amit futás-gyaloglás kombóval sikerült összehozni. Hááát ekkorra már lefáradtam rendesen, de még a Múzsla teteje picit arrébb volt. Megpillantottam egy sporttársat, aki még Csór-hegynél ment el úgy mellettem, hogy csak lestem. "Felkapaszkodtam a hátán", gyakorlatilag adott egy kis motivációt, hogy összekapjam magam. Múzsla-tető (6. EP). Kicsit ki voltam, mint a kutya. A nagy lendületességben nem frissítettem eleget... aztán a lendület kicsit alább hagyott. Még jó, hogy nincs már több emelkedés, mert néha olyan volt, mintha valaki vissza akarna rántani. A célig már csak lejtő. De ez most nehézkes volt. Megint lazaköves, sziklás. Majd enyhébb lejtő és a vége a patakig maga a merő trógerság. Itt belerúgtam egy kőbe és anyáztam egy sort. Nem bántam, hogy elértem a patakot, mert az átkelést követően a faluig vezető út ahhoz képest már bársonyszőnyeg volt. Érkezés a célba. Ilyen kihaltnak sem láttam még ezt a sulit. A célban még beszélgettem sporttársakkal, majd ettem egy jó töltött káposztát.

Konklúzió: jó volt minden. Na jó, nem minden, mert a frissítést kicsit  elcsesztem. Mátrakeresztesig a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy sok szénhidrátot vittem volna be. Összességében élveztem az egészet. Tetszett, hogy sok olyan emelkedőt sikerült megfutni részben vagy egészben, amit nem nagyon gondoltam volna. Úgy érzem, hogy sikerült majdnem max.-ra kifutni magam és 3 óra 44 perc alatt beérni. Köszönet a szervezőknek.

Egy 12 órás edzés története - 2017.03.30.

Gyorsan teltek a hetek, hónapok és az alapozás egyértelműen megmutatta az irányt, ami továbbra is a terepultrázás felé vezet. A mostani edzésre nyugodtan rá lehet húzni a rendhagyó jelzőt. Lassan itt az UB és tapasztalatot akartam szerezni egy olyan területen, amin még nem jártam, illetve amire a későbbiekben szükségem lesz azt remélve, hogy hasznát is veszem. Tájékozódtam tapasztaltabbaktól, hogy miként lenne ezt célszerű beépíteni ebbe a tavaszba, ami már így is kicsit feszes. 12 óra... fél nap... sokféleképpen el lehet tölteni, nem meglepő módon én ezt futásra szántam. Ha mélyebbre megyek, akkor ismeretszerzése, mégpedig önismeretre. Síkon és betonon körözgetve egy kimért pályán nem csupán fizikailag, hanem mentálisan is túlmutat a "fárasztón".

A kezdet

A bevezetés után rögtön jön a gondolat, hogy minek ez az önszívatás... hogy szépen fejezzem ki magam. Ezt mindenki döntse el maga. Aki érti, annak nem kell magyarázni. Visszakanyarodva még az elejéhez, nézegettem a tavaszi versenynaptárat, de valahogy nem tudtam vagy nem akartam beilleszteni sehová ezt az ismerkedést. Mondhatom, hogy sajnáltam elvenni a hétvégét a tereptől, ezért született meg az elhatározás, hogy egy szimpla hétköznapon fogom edzésként teljesíteni. Versenyen kívül futni ilyet teljes mazochizmus, az edzők rémálma... Hogy ne legyek nagyon egyedül, szóltam pár kollégámnak, hogy ha van kedvük, csatlakozzanak ideig-óráig. A megelőző napon sokat gondolkodtam az egészen és minél jobban közeledett, annál jobban mentem volna már. Az az igazság, hogy rég voltam így bepörögve és ha úgy veszem, akkor "csak egy edzés". A helyszín kiválasztásán kicsit filóztam. Egy ingerszegény, lakhelyhez közeli környezet, ahol ezenkívül adott minden, vagy majdnem fordítva... győzött az első változat. A frissítő emberem Anita lett, akinek örömmel fogadtam a segítségét, aki annyit kért, hogy bármi van velem futás közben mondjam és feltétel nélkül fogadjam el, amit frissítésként ad. Bőven van az ultrafutás világában rutinja, így nem volt kérdéses. A frissítésitervet kidolgoztuk, hogy majd legyen mitől eltérni.

Társakkal I.

A történtet 7 óra 13 perckor kezdődött... nem éppen a tervezett kezdőidőpont... nem részletezném, maradjunk annyiban, hogy ügyes voltam és egy félórával később indultam. Kissé borult, hűvös az idő, de még a rövid gatya és póló simán elfért... ideális a futásra. Az ún. pályát jól ismerem... sokat futok/futottam itt. Gyakorlatilag méterre meg tudom már mondani, hogy az egyes km-ek hová esnek. A belőtt pulzust tartva haladtam km-eken át. Találkoztam kollégákkal, majd jött egy kérdés: "egy félmaraton reggelire?" Mondom annál picivel több lesz. Sokat járt azon az eszem, hogy vajon milyen lesz az edzés második fele. Az első másfél óra hamar eltelt. Figyeltem kifelé-befelé, az irányváltások miatt rendszeresen pofán kapott a szél, ilyenkor inkább visszavettem, hogy a pulzus nem ugorjon nagyon. Úgy a második óra végén egy régi kollégám Pista csatlakozott, akivel sokat sztoriztunk, bár próbáltam keveset beszélni, hogy azzal se fogyjon az energia. Pista a harmadik óra végéig tartott velem, ekkor már 30 km felett voltam. Közben már Misi is becsatlakozott, így ő futott velem tovább. Anita minden körben kérdezgetett, hogy minden rendben van-e. Minden egyes frissítőt megköszöntem, majd szólt, hogy fejezzem már ezt be, majd a végén egyben. Hehe... na oké! Nem sokára érkezett Csaba, akiről nem tudtam, hogy jön. Kellemes meglepetésként ért, örültem, hogy velem tart.

Társakkal II.

Közben volt egy ritmus váltás, kissé emeltünk az intenzitáson, így a tempó is visszagyorsult. Csak ment egy kis sztorizás... nehéz volt megállni duma nélkül. A maratont 4 óra 4 perc körül értem el és nagyon jól éreztem magam. Anita szorgosan etetett-itatott, nem is kellett ezzel foglalkozom, jó vendég módjára, amit elém tett, azt be is nyomtam csuklás nélkül. A felhők ekkor már egy ideje eltűntek. Kerestem az árnyékos szakaszokat, amiket igyekeztem kihasználni. Azt éreztem, hogy kezd a meleg kicsit megütni. Kértem egy sapkát és megváltam a pólómtól. Az 5 óra végére, már csak Csaba volt velem és az 52. km. De jött Mészi! Hát... ő egy hihetetlen forma! Bírja nyomni a lelkesítő dumát, néha már túl sok a jóból. Na, nem baj, legalább megtöri a monotonitást. "Hamar" elérkezünk a idő feléhez. A hatodik óra végén 62,2 km-nél járunk. Egész jó! Leginkább a combjaimban éreztem a fájdalmat, ami szépen fokozatosan kúszott elő. A 66. km-ben az gél megtette hatását és el kellett mennem egy helyre. Jajj... nem esett jól helyet foglalni, de ez volt a kisebbik gond. Nah... túl sok alapot adok a fantáziáláshoz, haladjunk. Anita azzal viccelődött, hogy biztos nem akarok futni és kezdődik az alibizés. Haha... ezen még tudtam nevetni. Elérkezett egy olyan időszak, amikor újra egyedül futottam. Kicsit jólesett a csend és az egyedüllét, amit terepen már nagyon megszoktam. A nap eltűnt, így  az órámat nézegettem, az iram és pulzus már jó ideje egy helyben, masszív 5:40-5:50-es km-ekkel haladtam. Viki csatlakozott hozzám egy-egy körre úgy 70 és 80 km között. 77,5 km-nél alibi II... ne menjünk bele. Nehezebben gondolkodtam már, kicsit azt éreztem, hogy szűkülök. Megint kicsit egyedül haladtam. A nap újra kisütött, én meg kezdtem elfogyni, majd alibi 3.0. Jött egy nagy mélypont. Kb. 8 és fél óránál azt éreztem, hogy szédelgek, kicsit zsibbadok és iszonyatosan lassulok. Kb. gyökkettővel csoszogok. Ekkor jött a nagy futótársam, barátom, Csabi. Nyögdécseltem neki, hogy most láthatsz ilyen tróger állapotban is. "Kell ez nekem? UB-n mi lesz? Nem megyek, leszarom!" Anita mondta nekem, hogy ez megszokott dolog az ultrákánál, ő igazából hamarabbra várta és hogy ki fogok jönni belőle. Ehhez az kell, hogy ne az aszfaltot bámuljam, hanem emeljem fel a fejem és ne mantrázzam magamnak, hogy szarul vagyok. Szegény Csabi! Becsábítottam, hogy jöjjön velem futni, erre egy járókeretes nyugdíjas csoport is simán lehajrázott volna. Tartott ez az állapot vagy jó húsz percig, majd egy adag kaja és az önsajnálat befejezése után visszatért belém az élet. "Pólóvisszahúz", majd újra fel tudtam venni a ritmust, aztán a 97,5. km-nél alibi IV. rész. Itt azért jobbnak láttam beszélni Vukkal is, mert a gyomrom érezhetően ácsorgott a haladás ellenére... az iso meg tette az "apróbetűsben" ismertetett dolgát. Ez már majdnem olyan, mint a Die Hard Bruce Willis-szel. A 100. km-en Anitával, Zolival és újra Misivel ünnepeltük. 10 óra és 18 perc kellett hozzá. A rám zúduló poénözönnek már annyira nem tudtam örülni, maradtam rezzenéstelen arccal, miután megkaptam, hogy ne grimaszoljak, mert viszi az energiát. Mosolyogj! Az jobban áll! Jó, oké... 

A vége

A nap kezdett lemenni. Ez azzal járt, hogy egyre több az árnyék, hűl a levegő, a tempó gyorsul. Mantra II... én ezt a tempót nem fogom bírni a végéig... egy kicsi hiszti, majd befelé figyelve és előrehaladva éreztem, hogy van még itt a sufniban egy kis erő. Nyilván közrejátszott, hogy az uccsó órába értem.... Alibi V..... itt megkaptam, hogy már biztos ki sem jövök az idő végéig. Azt a kicsi lépcsőt egyre nehezebb másztam meg az "oda"vezető úton, de haladtam. Éreztem a lendületet és számolgattam, hogy mennyi lehet majd a vége. Már csak 30 perc... gyorsultam... először picivel 5 perc feletti km-ek jöttek, majd egy 5 perc alatti. Húha... nagyon megéreztem a végét. Mészi már újra itt volt kb. a 100. km-től és alig állt be a szája. Most nehezen viseltem, de nagyon örültem neki Zoli még velünk tartott, Anita pedig megállt dokumentálni. A maradék 5-6 percben már egy kisebb körön toltuk és növeltük az iramot, ami a csövön kifér. Brutál jólesett. Elengedtem a pulzust és csak futottunk... a vége egy 4.30-as km lett. Kész, letelt a 12 óra! Kiáltás, örömködés, ölelkezés, pacsizás, fotózkodás...  és 117,1 km lett a vége. Nem is tudom, minek örültem jobban. Annak, hogy jól sikerült és elégedett vagyok vagy annak, hogy letelt.

a jó segítő felbecsülhetetlen

Konklúzió: két nap telt el. Még most, írás közben is nehezen tudatosul az egész, még kicsit összefolynak az emlékek. Egyhuzamban - időben - mentem már ennyit, de nem ilyen intenzíven és nem aszfalton... pláne nem körözgetve nagyobb ritmusban. Energetikailag nem fogytam el, bár a 9. órában történt beszakadásnál azt gondoltam, hogy azzal lehet a baj. Pedig nem, csak az agyam tiltakozott mocskos módon. A frissítés rendszeressége és mennyisége érzésem szerint jól eltalált volt, de az izotóniás cuccaimat kikukázom és nézek valami másikat. Anita frissítése egyébként elsőosztályú volt, a cuccaimhoz viszont én ragaszkodtam, amire mondta, hogy azokból baj lehet. Ennek örömére az alibizéssel a 12 órából 24 percet töltöttem el. Szóval nagy-nagy köszönet és "szpesöltenksz" jár neki... plusz a képekért is! Nemkülönben azoknak a futótársaknak, akik hosszabb-rövidebb ideig velem futottak. Azoktól pedig bocsi, akik menet közben látták, hogy mit csinálok és szóvá tették, hogy nem hívtam őket... lecseszve érzem magam. Ha legközelebb ilyenre szánom magam, nagyobb reklámot csinálok. A tapasztalatok és emlékek továbbülepednek, a frissítésen csiszolunk és mehet a nagyobb "pipa" az UB formájában. Hát, ez ezzel jár... van is erre egy mondás, de ezen a fórumon nem hoznám elő!

a végeredmény