2017. november 25., szombat

Iszinik Trail 100 km - 2017.11.18.

Az Iszinik 100 az egyik legkedveltebb túrámnak, a Kinizsi Százasnak a fordítottja. Túrázó és terepfutó életem gyakorlatilag a Kinizsivel kezdődött, így különleges helyet foglal el bennem. Az Iszinik jóformán ugyanazon az útvonalon, de az ellenkező irányból indul fél évvel a Kinizsi rendezése után. Az Isziniken már 2012-ben és 2013-ban jártam még túrázóként egy sikeres és egy sikertelen teljesítéssel. Amikor megláttam a túranaptárban, hogy indul terepfutó verzió is, megszólalt az a bizonyos belső hang. Nem a versenyzés foglalkoztatott, hanem maga az útvonal, valamint az, hogy a saját tempómban haladhatok végig. Emellett persze hülyén hangzik, de  évvégi ajándéknak  is szántam magamnak. A Łemkowyna után megfordult a fejemben, hogy talán mégsem jövök el, mert ott éreztem, hogy az idei év nagyjából elég volt. Aztán mégis befizettem a nevezési díjat,  újrafogalmaztam a törekvéseimet és azok fényében álltam rajthoz. Anita természetesen megint elkísért, úgyhogy a depó miatt sem kellett, hogy fájjon a fejem.

(Gyülekező, fotó: Vajda Anita)
Na, rajt! Megindultunk... először rossz irányba... mentem az eleje után, nagyon fel sem néztem, majd többen sikítottak, hogy nem jó felé megyünk. Hátra arc! Kicsit még bamba voltam, talán nem ébredtem fel. A helyes útra érve már csak a pulzustartás volt a fő feladat. Csak annyira rohantam, amennyit a ketyegőm engedett. Aszfalton haladtuk pár kilométeren keresztül. Elvoltam a gondolataimmal és közben hallgattam a körülöttem lévőket. Az első meglepetés akkor ért, amikor az általam ismert szakaszt aszfalton kerültünk ki a terület lezárása miatt. Kicsit vakon voltam, így egyáltalán nem bántam, hogy vannak útitársaim. Nem sokkal később ismerős tóhoz értünk. De jó, most már tudom, hogy merre vagyok. Egy kutya szalad felénk ugatva, akit egy csoportos hangorkánnal visszakozásra sarkallunk. Emelkedőhöz érünk, lassul a tempó... inkább belegyaloglok. Kicsit lemaradok, de hallom egy-két társ zihálását. Lassan megtanulom, hogy ezeken a távokon a türelem kifizetődő, így figyelve a saját légzésemre, nyugodtan haladok. Az 1. EP-ig emelkedünk. Kissé tovább szakadok a társaságtól, de erre rásegített az, hogy megálltam könnyíteni magamon. Somlyóvár, kulcsosházhoz érve (1. EP - kb. 12 km) csekkolok, majd a "dugókázás" után röviddel megindul az út lefelé. Vigyázok, mert egy, a vastag avar alatt megbújó kő bármikor véget vethet a kalandnak. Röviddel ez után aszfalt következik, ahol inkább az út padkán kerestem a helyem. Vágtam kicsit az íveket, nem akartam felesleges centiket menni... mintha annyira számítana ez most. Tornyópusztán vettem magamhoz egy kis csokit egy mobil frissítőponton, majd rövidesen a szakaszt keresztező műúthoz értem, ahol Anita villámgyorsan lefrissített. Alig kaptam észbe és már újra az ösvényen voltam.

A vidék csendjét a mellettünk elhaladó autópálya moraja törte meg, majd lassan újra elhalkult minden zaj. Egy fiatal srác ért utol és egy darabig együtt haladtunk. Meglepett a hétköznapi/utcai szerkója. Nekem leginkább a ruha által okozott hámsérülések és horzsolások jutottak erről eszembe, figyelmeztettem is, hogy gyakrabban igazítsa meg a felhúzódó pólóját. Jó tempóban róttam a kilométereket, amihez az is hozzátartozik, hogy a Vértestolnai műútig (2.EP - 27 km) érdemben nem sok szint volt. A 2. EP-n frissítés, majd megindulok Bányahegy felé. Innentől jóformán egyedül haladok hol gyalogosan, hol futva... ahogy a viszonyok engedik... erőlködés továbbra sincs. Erdősávok, kisebb rétek, emelkedők váltogatják egymást, majd egyszer csak előttem van az ismert tisztás és egy nyitott csomagtérajtó... (3. EP - Bányahegy). 30 km felett járunk. Jólesik egy pohár kóla és némi csoki. Nem is időzök sokáig, inkább ereszkedek Pusztamarót felé. Itt tudom, hogy a következő 10 km is hamar el fog telni. Feszít kicsit a hasam... 33-nál meg kell állnom alibizni. Nem örülök, hogy megtöröm a lendületet, de hát jobb kint, mint bent. Gerecse egyházüdülőnél már taknyosodik az idő... ködös, párás a levegő, a dagonya pedig kicsit nehezen, de kerülgethető. Sok régi emlék feltör belőlem, amikor még túrázóként igyekeztem a másik irányba fáradtan, néha kissé csüggedten. Ez most nem ismétlődött meg. Az sem zavart, hogy lassabban haladok a bokatörő kövekkel és gyökerekkel teli ösvényen. Örültem, hogy ott lehetek az erdő közepén magamban, távol minden zajtól. A csendet csak a közelben rakodó erdészek zaja törte meg, ahogy közeledtem feléjük. Kiértem a műútra. Érzem, hogy melegszik a levegő. Leveszem a kesztyűt és a fejkendőt is szellősebbre igazítom. Az órát lesem és számolgatok, hogy mikorra érek Mogyorósbányára. Pusztamarót (kb. 40 km) után még mindig nagyon jól érzem magam. A pulzus helyén van, menetrend szerint fogyasztom a frissítőket és élvezem a tájat. Viszonylag messzire ellátni és próbálom belőni a környező hegyeket. Jön egy hullámvasútszerű szakasz, aminek a végén leérek a bajóti műúthoz. Nem tökölök sokat, kóla és egy kis csoki, majd indulok a meredekre. Szemből turisták jönnek. Kölcsönösen lehúzódunk és köszönünk egymásnak. Örülök ennek... szerencsére ritka, hogy ne így találkozzon túrázó és terepfutó. Pélföldszentkeresztnél már látom a Getét. Kicsit borongósnak tűnik az idő, talán csak ködös, párás a levegő a tetején. Egy kis hullámozás után beérek Mogyorósbányára.

(Érkezés a 2. EP-hez, fotó: Vajda Anita)
Kicsiny szurkolótábor vár Anitával az élen. A kocsma előtt (4. EP) "az élet habos oldala" felíratot olvasom. Hát... 50 km után ritkán érzem ilyen jól magam, így találó a kifejezés. Kb. ebéd idő van, de igyekszem nem egy hétvégi ebéd mennyiségét elfogyasztani, a végét már kocogva eszem meg. Integetek Anitáéknak, majd megkezdem a menetet a Kő-hegy ösvényén. Kissé jóllakottan, gyalogosan, nagyokat sóhajtva érek fel a tisztásra. Ránézve az órára komótosan haladtam, amiről a km-enkénti csipogás árulkodott. A Tokodi pincékig tartó erős lejtő után pedig ismétlődik a kő-hegyi helyzet, ugyanis megint rövid, de combos meredeken visz fel az út Kis-kőre. Mire ide érek, a teltség érzet is alább hagy és innen mindig szeretek rácsodálkozni a körpanorámára, amire a napos idő is rásegített. Fejben és a szemem előtt pedig már ott volt a Gete, amit ebből az irányból megmászni... na azt mindenki megemlegeti. Tokodról kifelé szinte a hegy lábánál vagyunk. Bemelegítésnek enyhén emelkedik, majd ahogy közeledsz, úgy lesz egyre meredekebb. Nincs kapkodás. Gyalog, szinte már sétálva kapaszkodok felfelé. Néha ugyan van egy pihenő egyenes, de ez arra jó kb., hogy kicsit kifújd magad. A tetejéhez közeledve már olyan, mint egy sirató fal. Sok ilyen hely létezik és ez sem könnyebb, mint a többi, talán csak annyival, hogy nem olyan hosszú. A tetőn EP, (5. EP), csekk, csoki, spuri tovább. Legurulok Dorogig. Valami nem frankó. Érzem, hogy a gyomrom nem az igazi. Nincs vész, mert megy le a frissítő, de mintha nem menne át az energia és a hosszú lejtő sem teszi meg azt a szívességet, hogy mozgásba hozza. Dorogon (6. EP - 64 km) kicsit bújócskázok Anitával, majd frissítünk egyet gyorsan. Dorogon helyismeret hiányában segítségül hívom az órán lévő track-et. Kesztölc felé haladtam és már szemeztem a Kétágú-heggyel. A település előtti ösvényen eszembe jutott, hogy itt a Kinizsin mindig rohadt meleg van. Egyszer mentem itt úgy, hogy esett az eső, a többi alkalommal megfőttem. Kesztölcön mondhatni emlékezetből kocogtam végig, de érzem, hogy nem javul az állapotom. A faluban egy kutya próbál ijesztgetni, persze kikerül, majd mögöttem lötyög ugatva. Belesétálok inkább, majd a terültétől távolodva elhallgat, én pedig újra futok.  A fáradás oké, de a gyomrom továbbra sem stimmel. A szőlőknél csak csekkoltam (7. EP), de a frissítők nem izgattak fel. Inkább nekivágtam a Kétágú-hegy meredekének. Izzasztó és lassú... talán így jellemezném ezt a részt. Lassan jelzést váltunk kékről zöldre. A biztonság kedvéért megnézem a track-et, mert a komfortérzetem hiánya mellett nem esett volna jól letérni a jó irányról. Felküzdöm magam, majd mielőtt beérnék "árnyékba" gyors konzultáció Anitával, hol lehet a gond. Kis idő múlva jobban érzem magam. Haladósabb, gyengébb emelkedő, némi lejtéssel váltakozva. Elérek a Pilis-nyeregbe (kb. 75 km), ahol a pontőr elcsodálkozik, hogy a "százason" vagyok. Hajrázik kicsit, én pedig belesétálok a Pilistetőre tartó meredekbe. Kezdek erőtlen lenni. Tudom mivel lehet a baj, így segíteni próbálok magamon. Tovább nem húztam a beszélgetést vukkal, hogy ne mélyítsem a gödröt, amihez nagyon közeledek. Az insturkciókat követve az "esemény" után sótablettát és vizet viszek be. Kb. 3 perc alatt nagyot javulnak az érzéseim, majd rátöltök isoval. Jön vissza a lendület és nem csak azért, mert közel sík szakaszon futok. Közben oldalról a fák között néha átnézek a narancssárga naplementére és az idillt csak az töri meg, hogy elfelejtettem magamhoz venni a fejlámpát. Jujj... ebből még gáz lehet. Kezdett szürkülni. Már nagyon vártam a Pilistető utáni szerpentint, ahonnan kb. 10-15 percem van, hogy leérjek a szántói műúthoz, mielőtt tejesen rám sötétedik. A szerpentin alján szinte  teljesen sötét van. Igyekeztem a lépéseimet érzésre megtenni... ha rosszul lépek, akkor nagy bukta lesz. Annyi szerencsém volt, hogy az ösvény kitaposottabb része más árnyalatú volt, mint a többi rész. A fákon lévő jelzéseket már nem nagyon láttam, így a track segítségével vettem be egy "S" kanyart. Látok valami fényt és ahogy közelítek, Anitát látom meg a pont előtt (8. EP - 83 km).

(Bal oldali púp a Gete, fotó: Táky Péter)
Nagy megkönnyebbülés, frissítés, fejlámpa a fejre és haladok tovább. Saccolgattam a végét, mikorra érek be. Ahogy egyre jobban fáradtam, úgy vártam már a végét. Rövid és gyorsabb szakasz következett, fényvisszaverőkkel a fákon, amik már jó ideje kísértek. Botladoztam párat, tartottam is egy pereceléstől, majd ismerős, széles dózerútra érek. A zöld jelzés elköszön, ellenben társul a kék. A dózert útvégén a Csobánkai műúthoz érek, ahol Anita utoljára frissít ma. Kicsit fáradtan, ténferegve érkezem, majd  kocogva-sétálva nekivágok a Nagy-Kevélynek. 90 km után vagyok, és az előző napokban esett csapadék miatt felázott talajon egyensúlyozok. Kicsi dagonyás, de még szerencsére nem csúszkálok vissza. Leküzdve az utolsó emelkedő felét, csekkolok a Kevély-nyeregben (9. EP), aztán a mécsekkel kirakott irányban a piros jelzésen letudom a maradék szintet. Az őr megkérdez, mit kérek? Mire lenne szükségem? Nem vagyok nagy igényű, én már csak a célt várom. Felfelé már nem nagyon futok a köves-sziklás ösvényen. Egyrészt nem bírok, másrészt meg nem akarok megszakadni. A hegytetőről már látszanak Budapest fényei, szemmel láthatóvá téve, hogy mi az úticél. Lefelé a rövidebb szakaszok túrázóival találkozom. Megkönnyebbülten kocogok lefelé, lassan elérem a várost, később a bűvös 100-ast. Az utcák lámpáinak fényénél már kikapcsolhatnám a fejlámpát, de nem teszem. Az utolsó kereszteződésnél teszek egy balost, de elbizonytalanodok... nincsenek fényvisszaverők. Ijedten megfordulok és az első járókelőtől megkérdezem, hogy hol az iskola, ahol a cél van. Útba igazít, a fényvisszaverők megvannak és a tér is ismerőssé válik. Aztán meglátom a célt,  bejárat felett az "Iszinik 100" molinóval és besétálok a kapun.

Konkluzió: mélyítettem az ismereteimet főként magamról. Az ember ajándéknak nem éppen egy  hosszabb-rövidebb ideig tartó szenvedést képzel el magának, de az erről eszembe jutó mondást nem írnám ide. Amúgy király volt nagyon. A rendezés, a hangulat és a végén leülni egy padra. Az óvatos kezdés és a hosszantartó önuralom végül beigazolta létjogosultságát. Ha kínlódtam is, az nem volt mély vagy legalább is nem hagytam elmélyülni. Amikor pedig kellett, mertem segítséget kérni és engedtem a makacsságból. Mindez és Anita segítsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az öt évvel ezelőtti bő 22 órás időből idén 11 óra 18 perc lett... mondjuk az idei teljesítés előtt picit többet jártam futni. 

1 megjegyzés: