2017. december 23., szombat

Tortúra 65 (2017) - 2017.12.16.

Számomra - már harmadik alkalommal - ez az év utolsó szervezett túrája. Sok újat nem írok azzal, hogy a Bükkbe szeretek a legjobban járni, ezért adta magát, hogy eljövök ide. Izgalmas túra, mert nem lehet előre kiszámolni, hogy milyen időjárás is lesz. Az idén - az elején és a végén lévő pár km-nyi sarat leszámítva - szintet végig a havat tapostuk. Ezúttal túrabottal vágtam neki a Bükknek, hogy valami újat is próbáljak.

(Nagymező, fotó: Dr. Ökrös Csaba)
Reggel van, sötét és szitál az eső. Anitával és Csabival beszéltük, hogy a magasabb helyeken ebből havas eső, esetleg havazás is lehet... ahogy az időjárás jelentésben is célozgattak rá. Én a rajtban megvártam a világost, hogy ne kelljen magammal cipelni a fejlámpát. A boton is elgondolkodtam, hogy a saras részeket kivéve, lesz-e rá szükségem? Végül úgy döntöttem, hogy elviszem magammal, ha már valami újdonságot akarok kipróbálni. Az első másfél kilométernyi aszfalton nem igazán volt komfortos a fogása... egyszerűen fázott tőle a kezem. Majd az ösvényre érve hamar megváltoztak az érzéseim, amikor csúsztam egyet. Még jó, hogy kéznél volt és tudtam mire támaszkodni. Sűrű-bércig (7 km) az előző két nap esője eléggé feláztatta a terepet. Ahol tudtam, igyekeztem a füves, avaros széleket kihasználni a haladásra, ami időnként meglepetést okozott hideg lében való elsüllyedéssel.

(a pálya eleje, fotó: Dr. Ökrös Csaba)
A haladás néha nehézkes volt, főleg a meredek "visszacsúszós" szakaszokon. Nem izgatott, mert nem az időre mentem és a bot is biztonságot adott. Sűrű-bérctől a sár hóra vált. A kifehéredett tájon már csak egy sötét csíkként jelenik meg a sár az ösvényen. A Nagy-Som-hegyig tartó meredek nehézségéhez pedig csatlakozott a szél is, ahonnan már minden hófehérré vált. Az ösvényen néhol lehajolva kellett haladni, a hó súlya alatt megereszkedett ágak miatt. Élveztem a látványt, néha csak a bot jéghideg fémszára törte meg az idillt. Bekocogok Bükkszentkeresztre, ahol újszerű látványt jelentettek a hólapátoló lakosok. Kicsit bele is lendültem a futásba, mert a pulzusom már a kigondolt max. érték felett járt jócskán. Hamar gyaloglásra váltottam, mint ahogyan az emelkedőkön is tettem eddig, hogy nyugodjak kissé. Az óvodában lévő ellenőrzőponton (1.EP) elbénáztam kicsit a frissítő kotyvasztásával, majd továbbpörögtem. A faluban még sikerült felcsapatnom magam egy autóssal így köszönve el a településtől. Ereszkedés közben igyekeztem keresni egy elágazást, ahol terelés van, de persze sikerült rajta elmenni. Utánam szóltak, hogy nem arra kellene haladni, mert más irányba terelték az útvonalat a bedőlt fák miatt. Ja, hogy ez az az elágazás! Jó, mert erre próbáltam játszani, hogy ne kelljen akadályokon átmászni. Viszont az idei track meg arra vitt. Hallgattam inkább a jó szándékra és rátértem az alternatív útvonalra. Így kiimaradt sajnos a fenyves és maradt helyette bő 3 km aszfalt. Jött egy meredek emelkedő, hol fagyott, hol pedig saras ösvénnyel. Nem voltam rest továbbra is a botra támaszkodni. Ilyenkor kényelmesebbre vettem a lépteket, mert a botokkal való kapaszkodás is emelte az intenzitást. Nyugodt tempóban haladtam a fák között bujkálva, majd elértem a Szél-bérc és Hosszú-bérc közötti tisztást. A távolban, a nyílt terepen látni lehetett a túrázók, terepfutók sorát, aki között megpillantottam Anitát. Hamarosan együtt érkeztünk meg a Nagy-mezőn lévő Vörös Meteor síházhoz (2. EP). Itt volt Csabi is, majd egy szelfit követően újra a frissítőmmel tököltem kicsit. Felkaptam néhány kekszet és el is hagytam a síházat, mielőtt a bent lévő meleg ott marasztal. A szél továbbra is kitartott, sőt irányba fordulva még szembe is hordta a havat. Ezernyi tűként szurkálták az arcomat. Nem győztem magamról sepregetni, néha még a fejemen lévő kendőn meg is fagyott a hó, ha megfeledkeztem róla. Elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne-e jobb most egy meleg szobában főleg, hogy a kezem is lefagy, de azzal nyugtattam magam, hogy lehetek még eleget bent. Aztán valahogy mindegy lett az irány, mindig szemből támadtak a hópelyhek. Bánkút előtt egy balkanyar, majd nem sokkal később a Faktor-réten megpillantom a Madonna kegyhelyet... ellenőrző pont (3. EP), ezúttal szárazbélyegző. Nem sokára Tar-kő. Idén nem annyira komfortos az út, mint tavaly, úgy hogy gyalog haladunk a hóban. Lassan, de biztosan elérjük Tar-kőt (4. EP). Ha nem jártam volna még itt, akkor csak az ismertető tábláról tudnám megmondani, hogy tényleg itt vagyunk.

(Tar-kő - Felül az idei, alul a tavalyi kilátás)
Szinte semmit nem lehet látni abból a panorámából, ami tiszta időben vár ott, csak a nagy szürkeség fogad és a misztikum. A hó rendületlenül szakad, amit még a szél sem tesz könnyebbé, de belül nagyon élvezem. Jól érzem magam, a fáradtságnak nyoma sincs. A cipőm elázott, még sem fáztam. Innen óvatos léptekkel haladunk lefelé. Ismerem ezt a szakaszt, nem éppen sima az ösvény felszíne. Kicsit csúszunk, majd egy balkanyar után technikásabbá válik a lejtő. Leszurkálom a botot, fékezem ezzel a lendületet és csökkentem a csúszás lehetőségét. Egy pár km-en át majdnem csak ereszkedünk és elérjük a Miskolc-Eger műutat. Tudtam, hogy rövidesen odaérünk Tamás-kúthoz (5. EP). Tamás-kúthoz bármilyen túra is legyen is az, eddig többször érkeztem "legatyásodva", mint jó állapotban. Itt mindig le akartam dobni a láncot. Most nagyon jól voltam, amit a "lassan jársz, tovább érsz"-nek köszönhettem. Anita észrevett a pontőr előtt egy térképdarabot. Kiderült, hogy a vádaszat miatt kerülni kell. A ponton kis tanakodás, hogy hol kell kikerülni az érintett részt. Nem igazán tudtam rájönni, hogy hol van az a szakasz. Na menjünk, aztán majd rájövünk, hogy merre tovább. A Török úton haladunk már egy ideje és azt lesem, hogy hol találkozunk a műúttal. Egy kereszteződésnél track-re váltok az órán és az jobbra mutat. Egy nyom ment el arra temérdek másikkal ellentétben. Hmmm... maradjunk a tracken, mert előbb-utóbb úgy is találkozik megint a kettő és a ponton is azt mondták, hogy így jelölték ki a szervezők az utat. Követjük az aszfalton a nyomot és az órán a tracket, majd 3 km múlva az aszfalton keresztezi utunkat a "Török út" ösvény, amire újra rátérünk. Szuper! Továbbra is marad a kocogás-gyaloglás kombó és az enyhe havazás. Bőszen használom a botot, főleg a felfeléken gyalogláskor.

(A bot nagyon sokszor jól jött - Dr. Ökrös Csaba)
A táj az ösvény és az erdő még mindig hófehér. Néha már úgy érzem, mintha egy helyben vagy éppen körbe-körbe haladnék. Az úton kisebb-nagyobb hullámok váltogatják egymást. Itt-ott azért akadnak ismerős részek és táblák, amik jelzik persze, hogy haladok. Várkúton (6. EP) két idős bácsi sürgetve veszi ki a kezemből a cetlimet. Odabenn jó meleg van, de én mégis kint pocsolok a vízzel. Mire beérek, már ott vár a lepecsételt papírom és jó utat kívánnak. Még egy kisebb emelkedő és nem sokkal később a Nagy-Egedről kezdődik a nagy ereszkedés. Van is egy kis kilátás, talán innen lehetett a túráról a legmesszebb ellátni. Jól éreztem magam, mintha nem is a 60 km-t közelíteném, hanem csak a felét. Úgy érzem, hogy ez a lejtő még így sem lesz nagy kedvenc. A célhoz közel már az ember megpróbál hajrázni, de nagy odafigyelést szánok a lépéseknek a laza-köves talajon. Gurulok lefelé, mint egy nagy hordó, váltogatva a nyomok között és azért a botot sem vagyok rest még mindig használni. A szerpentin lendületét egy keresztben bedőlt fa töri meg. Olyan mélyre hajlok, mintha a cipőmet készülnék bekötni. Végleg eltűnik a hó, helyét újra a sár veszi át. Tocsog, csúszik... gondolkodom, a lépéseken, de végignézve a nadrágon és a cipőn, talán már nincs is akkora jelentősége, hogy merről úszom meg tisztábban. A hétvégi házak között még nagyobb a dagonya és azon taktikázom, hogy hol egyszerűbb haladni. Rendületlenül szurkálom a földbe a botot is, attól remélve a nagyobb iramot. Kiérek a városba vezető műútra. Kicsit még rakok az iramra, próbálgatom, hogy mi maradt bennem. Érezem kicsit, hogy éhes vagyok... és arra gondolok, hogy jól fog esni a célban a kaja. Mire végigjutok ezen a gondolatmeneten, beérek a célba és alig várom a Törökfürdőt. 

(A Nagy-Egedről lefelé, fotó: Dr. Ökrös Csaba)
Konkluzió: Jó volt nagyon. A botnak végül sokkal több haszna volt, mint amire számítottam. Persze ez főképp köszönhető a talajviszonyoknak. Nagyon élveztem bükki telet és már várom a jövő évi rendezést. A Törökfürdő végül elmaradt, mert miért ne a mai napon legyen rövidített a nyitvatartás... de ez már amolyan Murphy-féle törvényszerűség.