Téli Mátra XL (2017) - 2017.01.28.

Ha január vége, akkor Téli Mátra... XL. Csak hogy megint jó legyen! Szám szerint már a negyedik teljesítésre készültem, ami a két héttel ezelőtti viszonyok ismeretében a legnehezebbnek bizonyul. A hideg annyira nem is izgat, inkább a nagy hó az, ami macerát okoz. Az a mítosz, hogy milyen jól járható/futható, a havas ösvény, hááát... erősen megdőlt. Porhóban legalábbis elég bosszantó, hogy ha futsz, szédelegsz, ha gyalogolsz, nem haladsz. Egyébként vártam már ezt a túrát, mert képet ad arról, hogy mennyit fejlődtem egy év alatt.

Reggel karcos volt a hideg Mátrafüreden. A mínusztízben elgondolkodtam azon, hogy kettő vagy három réteg kerüljön felülre, végül győzött a kettő. Cipőből ugyanazt választottam, mint az előző túrán, hiún remélve a haladást. Ha már cuccok! Megtaláltam egy régen használt övtáskát, amiben kényelmesen elfér két félliteres palack a csokikkal és gélekkel, úgyhogy most ezt vittem magammal. Ezt tesztelgettem már egy hete, hogy milyen is benne futni. Amennyire ódzkodtam tőle, annál jobbak voltak a tapasztalataim. A medencémnél nyomott egy helyen, de csak akkor, ha begyűrődött a ruha.

Rajt 7.35-kor. Az első km-ek nem voltak kellemesek, de a sor kerülgetése az ösvényen feledtette a hidegérzetet.  Lajosházáig (1. EP) hol egy, hol két nyomon lehetett haladni néha jobban, de inkább kevésbé. A patak itt most totál befagyott, így a csobbanás idén elmaradt. Menetközben megéreztem, hogy deres a szakállam és az arcom, amit a kifújt párás levegő fagyása okozott. Úgy nézhettem ki, mint egy ősz öreg ember. A EP-n meg is kérdezte egy fickó, hogy: "Te elestél???" Mondtam neki, hogy nem. Viszont vicces volt látni az emberek ábrázatát, amikor rám néztek. A következő EP-ig (Mátraszentimre) hasonló volt a pálya. A friss porhó szinte minden lépés energiáját elnyelte, tehát elrugaszkodni a talajtól nagy nehézséget okozott. Közben frissítettem és sokat használtam a közösülésre utasító kötőszót. Úgy voltam vele, hogy kellett ez nekem, mint lufiárusnak a nyílzápor. A sok baszdmegelés közepette hirtelen kiért a pálya egy takarított útra, majd a 24-es útra, ahonnan pár lépés volt a pecsétes pont. Itt megettem egy csokit, majd nekivágtam Galyatetőnek. Itt sem volt könnyebb haladni, de már elfogadtam valamennyire, hogy nem úgy megy, ahogy akarom. Felfelé próbáltam előzgetni, még ha a nagy hóban is kellett szökdelni, mert ha sétára váltottam huzamosabb ideig, akkor fázni kezdtem. Galyatetőn (3. EP) tiszta idő, napsütés és a csúcsra felérve panoráma a Tátra csúcsaira. Pazar volt, bár nem fényképeztem az egész túrán technikai okok miatt. Elücsörögtem volna itt, de akkor sosem érek be a célba. 

(Galyatető kilátóból Kékestető - fotó: Berta Gabriella)

Galyatetőről lefelé sem volt könnyebb haladni. Ugyan nem süllyedtem térdig a hóba, de a talajfogás meglehetősen ingatag volt. Néha csináltam olyan figurákat, hogy joggal várhatok egy meghívót a következő breaktánc-világbajnokságra. Utolértem egy futót, aki csak annyit mondott nekem: "Az fasza!" Illedelmesen megköszöntem, majd csúszkáltam tovább. Egy helyen felüdülés volt a tisztított úton futni. Majdnem el is felejtettem milyen érzés biztosan talajt fogni. A lazulás végét a Csór-hegy oldala jelentette, amit gyalog másztam meg. Mondjuk még sosem futottam, ezért ez a hagyomány most sem szakadt meg. A ponton (4 EP) gyakorlatilag megállás nélkül csekkoltam és közben frissítettem. A Vörösmarty turista ház (5. EP) innen már nem volt messze. Az odavezető úton kicsit csaltam, mert nem mentem be az úttal párhuzamos ösvényre, hanem felkocogtam az aszfalton az EP-ig. Gondoltam a Gabi halálán majd szívok eleget, úgyhogy engedtem a csábításnak. A turistaháznál becsatlakozott az egyik rövidebb szakasz és újra benépesedett a pálya. Galyától ezidáig alig-alig találkoztam emberrel, innentől viszont számítottam arra, hogy lesznek bőven. Kezdtem fáradni, de próbáltam tartani a taktikámat, ami azt jelentette, hogy Kékestetőig - megmászva majdnem az összes szintemelkedést - ellövöm a muníciót, onnantól meg majd legurulok a célig. A Pisztrángos tóig (6. EP) újra gyötrelmes volt az ösvény. Morcos túrázók, kemény terep... már nem is szóltam, hogy merről érkeznék, inkább kikerültem őket a szűzhóban. Megértem őket is, mert percenként félreállni és elengedni másokat, biztos unalmas egy idő után. A Pisztrángoshoz érve nem tököltem sokat. Egyből nekivágtam a túra szerintem legnehezebb szakaszának. Szinte gyalog elértem azt a max. pulzust, amit magamnak saccoltam. Egy emlékműnél egy srác és egy lány beszéltek. Annyit hallottam a lánytól a combos emelkedő előtt, hogy inkább oda se néz. Hát igen... a Gabi halála ma szerintem mindenkinek a halála volt. Jött egy pihenős rész, a Sötét-lápa nyereg. Itt betoltam egy fél csokit és élveztem a napsütést. A Kékestetőre tartó gerincen tapadósabb volt a hó. Itt egy-két sporttárassal előzgettük egymást, ami kicsit könnyebbé tette a maradék szakaszt a csúcsig. Kékestető (7. EP) előtt aztán halk puffanás. Hátra néztem és láttam, hogy a telefonom a hóban landolt. Jajj... nem húztam be a cipzárt. A poén az volt, hogy behúztam és a szupertáska alja kirepedt vagy szakadt, nem is tudom. Lényeg, hogy megficcent. Boldog voltam nagyon! 

(Kékestető, az ország teteje - fotó: Tóth Csaba)

Innen már csak lefelé. Jól haladtam, bár már éreztem a fáradtságot nagyon. A célig gyakorlatilag végig tudtam futni. A kötélbekapaszkodós részeken sem kellett sokat időzni, viszont egyre többen lettek az ösvényen. Volt, aki együttműködött, volt aki kevésbé. Ahol lehetett, itt sem szóltam, inkább én kerültem. Gyökeres-forrásnál az EP-n (7. EP) nagy sor, majd szerencsémre pont előttem állt meg az egyik pontőr, hogy ő is bélyegez. Szuper! Az utolsó néhány km már gyorsan elpörgött. Beértem a faluba, majd műútra és hamarosan cél. 5 óra 28 perc alatt sikerült körbeérni, ami kb. 20 perccel marad el az egyéni csúcstól, de tavaly sokkal könnyebb volt a pálya. 

(Szereztem néhány új kiegészítőt... nem tartottak sokáig - fotó: én)

Konklúzió: Nagyban hasonlított ez a történet a Bükki Kihíváshoz, annyi, hogy itt járhatóbbak voltak az ösvények. Ott hamar feladtam a futás lehetőségét, itt kevésbé tudtam ezt elengedni. A frissítésem megint jól sikerült. Bő óránként ment valami szilárd, a folyadék pedig ettől sűrűbben. Most, hogy végigpanaszkodtam a beszámolót, utólag úgy gondolom, hogy beépül ez is. Leginkább az bosszantott, hogy nem haladok, de ezzel szerintem ma mindenki így volt. Negyedikre is sikerült teljesíteni és ahhoz képest, hogy 5 évvel ezelőtt - hasonló körülmények között - a szintidővel versenyeztem, most egy szavam sem lehet. A képeket az utolsó kivételével túratársaim engedélyével tettem ki.

Bükki Kihívás 40 - 2017.01.14.

Ott kezdeném talán, hogy még nem indítottam ilyen keményen az évet az edzésekkel, mint az ideit. Adatokkal nem untatnék senkit, úgy is az érzések számítanak, nem pedig a számok. A futáshoz való hozzáállásom ennek ellenére nem csökkent, inkább jobban körvonalazódik, hogy mit is akarok igazán az idén ésszerű keretek között. 

2017-et egy félig-meddig ismeretlen "tereppel" kezdem. Futottam már sötétben, hóban, fagyban és a Bükkben is... külön-külön. Eddig semmi meglepő. Most viszont összegyúrva a hármat, ismét valami újban volt részem. A dolog lényege, hogy éjszakai a túra, én viszont úgy terveztem, hogy csak késő estig fog tartani. Kicsit fura volt, hogy reggel felkelek és gyakorlatilag előttem áll az egész nap, mert csak délután kell útnak indulni.

(Felsőtárkány)

A szokásos felszerelés mellé most beszereztem egy izolációs fóliát. Ugyebár ez arra való, hogy ha gáz van, akkor bele lehet bugyolálni a bajbajutottat és talán nem hűl ki túlságosan, amíg nem jön meg az igazi segítség. Ha kiteríteném, akkora lenne, mint egy franciaágy lepedője, viszont ha használni kell, nem éppen az a tevékenység jut elsőre eszembe róla... na, de ki min szeret természetesen aludni. Legrosszabb esetben is csak max. farsangi jelmezhez kelljen használni. Akkor viszont a két oldal színei miatt lehet aranyembernek vagy bádogembernek öltözni. Kibontani nem mertem, mert azt mondják, hogy nehezebb visszacsomagolni, mint kirakni egy Rubik-kockát. Ennyit bevezetőnek...

(Elhagytuk a falut)

Szombat kora délután! Irány a Bükk! A helyszínre, Felsőtárkányba érve mondhatni családias hangulat fogadta a túrázókat. Nem volt orbitális a létszám, ez már egy jó pont. Regisztráció, szöszölés és indulás, start 16 óra.  Rögtön az elején az 1. EP, gyors firka és spuri tovább. Az első pár km-t nevezhetjük a boldog tudatlanság állapotának, amikor is még fogalmam sem volt arról, hogy mi következik. Na jó, néztem időjárásjelentést, nem mondták, hogy száraz lesz a talaj, de nem igazán arra számítottam, ami várt... lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem. Rögtön az 5. km-nél sikerült egy kicsit elkavarni, de hamar rájöttem, hogy benéztem az útvonalat, így nem volt nagy sikítozás. Szépen lassan emelkedett az útvonallal a szint és a hóvastagság. Macerás volt benne haladni, mert gyakorlatilag annyit szédelegtem, mint egy részeg. Botorkáltam, csúszkáltam... mindent csináltam, csak éppen nem haladtam. A 2. EP a Guba háznál volt. Bírom az ilyen erdész házakat. Hangulatos, kályhával fűtenek... van ennek egy életérzése. Nekem átjött. Innen továbbra is felfelé haladtunk. A hó egyre nagyobb, az ösvény egyre járhatatlanabb. Próbáltam haladni, de a pulzusom ugrott is egyből. Így gyaloglást és kocogást vagy inkább joggolást imitáltam. Szar színész lennék, mert ez ebben a helyzetben nagyon nem ment.

(Szürkület - az út emelkedik, a tempó lassul)

Sikerült elérni a 3. EP-t, az őrkői házat, ahol hasonlóan jó hangulat és meleg fogadtatás várt. A pontőröktől kaptam egy piros pontot, hogy milyen jól haladok "negyvenes" létemre, majd megnyugtattak, hogy most jön az emberesebb rész. Nem vicceltek... a tempóm gyakorlatilag gyökkettőre csökkent. Már rég feladtam az időtervemet... de nem is értem, hogy mit gondoltam, az utóbbi napok időjárására gondolva. Örök optimista... egyszer ez lesz a vesztem. Na, folytatódott a móka kacagás nélkül. A majdnem térdig érő, szűznek már nem mondható hóban - talán ha egy ember járt arra - úgy lépkedtünk, mint kakas a harmatban. Kétszer hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. A ködös idő és a sötét miatt nehéz volt eldönteni, hogy egy hótól megroskadt ág reccsent vagy esetleg egy vad(disznó) mászkál arrafelé. Ismét volt egy kis eltérés az útiránytól, de megint sikerült észbe kapni egy hozzám csapódó túratárs jóvoltából. Felkínlódtuk magunkat egy kisebb csapattal Istállós-kő erősére (4. EP), a túra legmagasabb pontjára (959 m).

(Istállós kő erőse)

Innen lejtmenet egyedül... tempó híján. Lefelé talán még trébb volt lépdelni, mert a combhajlítóm nem igazán kultiválta és erős fájásba kezdett. Elhaladtunk Tar-kő alatt, majd elértük a Bükki Őserdőt. Ez a hely csodálatos... 40-50 m magas, több száz éves fák vannak itt. Védett terület, le is van kerítve és az útvonal is csak elhalad mellette. Kis Virágos hegynél zsírkrétás EP... egy jó ideje haladt előttem valaki, akit nem tudtam utolérni... továbbra is akadálylépkedtem a közel 45 centi hóban. Az már rég nem izgatott, hogy beáztam és jégkockaként lógott a nadrágszárán a hó. Néha megálltam leverni magamról, de pár lépés után ugyanúgy ott lógtak. Egy-két gyenge emelkedőt leszámítva továbbra is lefelé tartott az út. Jöttek szembe a 30-as távon indulók, aki ijedten néztek rám, hogy biztosan azért jövök szembe velük, mert rossz az irány. Megnyugtattam őket, hogy én "más rendezvényen" vagyok és haladjanak tovább... de hogy jó felé, mennek-e, azt passzolom. Egy idő után már gépiesen mondtam a monológom, néha nem értették, majd elmondtam, hogy csak megelőzöm a kérdéseket. Ezen a szakaszon mondhatni hatalmas élmény ért. A telihold világító fénye beborította a hegyek oldalát és egészen be lehetett látni a völgyekbe. Rögtön eszembe is jutott egy személy, akiről tudom, hogy oda lett volna a látványért. Megengedhettem azt a luxust, hogy kikapcsolt lámpa mellett haladjak... csúcsszuper volt. Az élmény feledtette velem azt, hogy mennyit pöcsöltem eddig az útvonalon. A szembejövők ugyan letaposták az utat és a hó sem volt több 30 cm-nél, mégsem lehetett haladni. A vízes zokni szépen felgyűrte a talpam egy pontján a bőrt, de már ez sem izgatott. Tamáskútja (6. EP) előtt, rövid aszfaltos szakasz. Ennek kifejezetten örültem... énekelni nem kezdtem, de jó volt. Az EP-n hasonlóan az eddigiekhez, jófej pontőrök voltak. Innen már csak egy tízes... több, mint hat órája voltam úton, úgy számoltam, hogy másfél óra alatt bent vagyok.

(Táblás figyelmeztetés)

Továbbra is jöttek velem szembe túrázók. Hol én, hol ők álltak félre az egynyomos útvonalon. Jött még egy emberes emelkedő, majd lejtő a Samassa menházig (7. EP). Folytatódott a hagyomány és megint csak kedves emberek fogadtak. Csodálkoztak, hogy milyen "hamar" odaértem és viccelődtek, hogy talán autóval jöttem. Azon viszont elcsodálkoztak, hogy ennyire távolról jöttem és gyakorlatilag nulla helyismerettel nekivágtam az éjszakának. Hmmm... GPS trackkel az órán azért nagy jampi voltam, még ha be is néztem kétszer az útvonalat. Hát innentől már simán ment minden. Takarított, enyhén lejtős út... a túra leggyorsabb szakaszává vált. Az eddigiekhez képest fénysebességgel futottam és végül megláttam Felsőtárkány fényeit. Már nagyon ki voltam. A célba érve aztán nagy öröm ért, ami félig-meddig talán nem ért váratlanul. Büszkeséggel töltött el, hogy nem hivatalosan nekem sikerült a leghamarabb beérni a 40-es távon. Veriheppi, szánsájn, bódottá!

Konklúzió: Hmmm... nem is tudom. A frissítés megint jól ment, mondhatni lassan erősödik a leggyengébb pontom. Nagyon lezsibbadtam, nagyon kész lettem a végére. Hamar elfogadtam a tényt, hogy itt ma a teljesítés is külön kihívás, ezért nem is bosszankodtam... Na jó! Néha szentségeltem, hogy nem haladok a hóban. A szerevezés nagyon jó volt. Óránként indították a különböző távokat, amivel el lehetett kerülni a tömegnyomort. A pontőrök barátságosak, mondhatni vendégmarasztalóak voltak. Köszönet a szervezőknek, jó kis csapatot rántottak össze. A túra ilyen időjárási viszonyok között pedig joggal érdemli meg a Kihívás nevet.