Börzsöny Vulkántúra - 2018.12.08.

Huhh... a Lavaredo óta nem írtam bejegyzést. Igazából kedvem sem volt nagyon, mert már sokszor "ismételgettem" magam és hiába mutat az erdő sok újat, a versenyek/edzések már ritkábban teszik ezt. Múlni látszik a 2018-as év és a második félév kevésbé volt tartalmas, mint az első. Az ősszel inkább egy vissza nem térő alkalmat használtam ki és elindultam egy aszfaltos maratonon, így az egy héttel később esedékes őszi főversenyt inkább kihagytam. Nem akarok halmozni, mindenütt ott lenni. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki máshogy érzi. 

(Fekete-völgy)

Lassacskán elérkezett a Börzsöny Vulkán időpontja. Két éve voltam már itt nem szervezetten, hanem csak egy barátommal privátban jártuk be. Emlékeimben nyomokban megvolt az útvonal, bár a 42 km-ben a több, mint 2000 m szint már önmagában is tájékoztat a nehézségről. Esős és ködös volt a reggel. Már majdnem úgy voltam vele, hogy én inkább itthon maradok. Két hete elkapott egy megfázás és nem volt jó az előérzetem, meg akartam ugrani. De aztán erőt vettem magamon. 

(bánya-pusztai vadászház)

A rajtban ismerős és ismeretlen arcok. Köszönés, bólintgatás, pacsi, egy kis duma, majd nem húzom-halasztom az indulást, nekivágok. Kicsit melegebben öltöztem, nem akartam a véletlenre bízni a jósorsom. Ispi iránymutatása szerint lassan kezdtem. Még szinte ébredezett a pulzusom, mert nem kapkodta el az emelkedést. Kocogást gyaloglás és gyaloglást kocogás váltott, amit épp a pulzus vagy a terepviszonyok engedtek. Hol levettem a kapucnit, hol visszahúztam. Monitoroztam magam, hogy a változékony időjárásban hogyan próbáljam megtalálni az aranyközéputat. A mélázásból és befelé figyelésből 3 őz zökkentett ki. Csak néztem őket, ahogy az utat keresztező meredeken milyen gyorsan rohannak fel. Hmm... így hamar lehetne végezni. Rövidesen felértem a Nagy Hideg-hegyi turistaházhoz. Bent jó a hangulat, feles pálinkával kínáltak, de inkább maradtam a teánál, ami annyira forró volt, hogy két korty után leégett szájjal próbáltam megköszönni. Kicsit lendületesebbé vált az út a Csóványosig a ritmusváltással. Helyenként eljegesedett hófoltok vagy éppen csúszós sár lassították az menetet. A szél időnként feltámadt, így a esőkabát cipzárjával szabályoztam a fűtést. A Csóvis EP-n egy idős úr állta a viharos szél rohamát. Ha becsuktam volna a szemem, biztos azt hiszem, hogy a mikulás áll velem szemben, olyan volt az orgánuma... kedves volt. A Csóványosról lefelé nem nagyon tudtam ereszteni a sár miatt, inkább törekedtem a biztonságra. Azért voltak részek, ahol ki lehetett ereszteni a féket egészen a Fekete-völgyig. Sajnos a magaslatokról nem lehetett semmit látni a ködtől, így maradt az előrefelé figyelés, amire helyenként nagy szükség is volt. Az EP-n pogácsáztam és csináltam egy-két képet, ha már kezemben volt a cuccom. A Jancsi-hegyre taposva mentem fel... nekem túl meredek a futáshoz. Számolgattam, hogy a tervhez képest mikorra érhetek be. Nyilván felette voltam, de nem igazán billentette meg az arousal szintemet. A félmaratonhoz érve a szint nagyobb része már megvan. 

(Bánya-puszta)

A salgóvári EP-n birsalma sajt volt kínálaton, nem voltam rest enni belőle. Persze ésszel vettem belőle, mert tudtam, hogy ellenkező esetben úgy összerántja a gyomrom, hogy öröm lenne nézni. A pont után kicsivel majdnem pereceltem egyet, bemutatva egy, még nem hitelesített breaktánc elemet. Utána úgy gondoltam, hogy mégis inkább a futás az én sportom, nem leszek akrobata... lekéstem. Magyar-völgyig helyenként dagasztós-ereszkedős-kicsitoldalazgatós volt az út, de leértem. A pontot nagyon örültem a víznek, hamar dugig töltöttem a kulcsokat. Az edzői iránymutatásnak megfelelően tekertem egyet a ritmuson felfelé, ha már úgy is sunyin emelkedik az út... lihegtem kicsit, ellenben nem annyira haladtam. Ismerős volt 2 évvel ezelőttről a völgy, de azért nem mondanám, hogy annyira, mint a tenyerem. Valahogy a Börzsöny kicsit kiesik a látókörömből méltánytalanul. Mindig győz az érdek és a komfortzóna. A kék jelzésről váltás P+-ra tovább próbálom fokozni az intenzitást. Már nem annyira jó, úgyhogy eléggé zihálok. Nem baj, tapossunk. Az a poén, hogy majdnem úgy haladok felfelé gyalog, mint joggolva, mégis változtatok időnként. Nem tolom max-ra, az ma elmarad. Megérkezem újra a Nagy Hideg-hegyi turistaház alá, ahol egy szellemes emberke azzal fogad, hogy lefelé könnyebb lenne, miért nem fordulok meg? Áh... erre miért is nem gondoltam??? A ponton a pálinkázók már kellőképpen jókedvűek voltak. Kaptam a pecsét mellé egy turista magazint, de amikor látták, hogy leteszem, azt mondták, ez nem ér. Köszi, ez a szám már megvan! Aztán elbúcsúztam. Az utolsó 7 km következett. A felvonó mellett csúsztam kicsit lefelé, majd a klasszikus "lefelé a szar is gurul" elméletet alkalmazva lendületesen haladtam. Ennyire nem volt azért gyászos a helyzet, hamar kilihegtem az előző felfelét, úgyhogy kedvemre tudtam haladni, ahogy csak lehetett. 

(Nagy Hideg-hegy)

Konklúzió: ez most kicsit rövidre sikeredett. Kihagytam belőle a "tárlatvezetés"-t. Igazából elégedett vagyok, mert hónapok óta nem mentem ennyit egyszerre, pláne nem szintet. Volt is ennek egy aprócska jele a combomban, ami ahogy jött, úgy ment... ha már nem foglalkoztam vele. Sikerült Ispi taktikáját végig betartani és bár nem jött be a tervezett célidő, még sem vagyok elkeseredve. A frissítés jól sikerült, a végén pedig ettem egy jó babgulyást. Kimozdulhattam az ország legnagyobb érintetlen vadonjában hála az illetékeseknek, akik miatt így is marad. Éljen a Csarna-völgy!!!

The North Face Lavaredo Ultra Trail - 2018.06.22.

Sok jót láttam, hallottam és olvastam erről a versenyről, a végső lökést pedig Anita adta meg. Szóval tervbe került, hogy idén ez lesz a fő verseny. Aztán úgy sikerült, hogy kisorsoltak és utána már a szervezkedés következett… és jó sok edzés (egy idő után Ispi irányítása mellett)… plusz jó sok izgalom. Persze próbáltam mindig a következő kis célra koncentrálni, de a „hátsó fiókban” mindig ott motoszkált a Lavaredo Ultra Trail, ami a világ egyik legnépszerűbb terepfutó versenye 120 km-rel és 5800 m szinttel. 

(Cortina d'Ampezzo - fotó: luxuricortina.it)

Már 21-én útnak indultunk Zoliékkal, hogy kipihenjünk az utazás fáradalmait és nyugodtan elő tudjunk készülni a versenyre. Kissé borongós, esős időre érkezünk Cortinába. Engem már az idevezető utat szegélyező hegyvonulatok lenyűgöztek, nem győztem hova nézni. A Dolomitok csodálatos hely, érdemes ide eljönni. Anita mondta is nekem, hogy engem biztos meg fog majd a hely... igaza lett.

Cortina. A rajtközpont útba esett a szállás felé, így a kötelező felszerelés ellenőrzése után hozzájutottunk a rajtcsomaghoz. Máris sikerült belebotlani a legnagyobb esélyesbe, Hayden Hawksba, de mire feleszméltem, már el is tűnt. A közös fotó így elmaradt. Este még egy kis átmozgatás, itt belebotlok Bacsó Bencébe, majd vacsi után dunnabál. A pénteket végighenyéltem, gyakorlatilag csak a felszerelésemet és a frissítést rendezgettem. Aludni is próbáltam, de az már nekem ilyenkor nem megy. Már indulnék. Csak az időjárás miatt izgultam, mert még sosem jártam magashegyen éjszaka és ez számomra kissé misztikus volt. Parát amúgy a verseny miatt nem éreztem. Az Istria után helyére kerültek bennem a dolgok, ezért csak az számított, hogy jól érezzem magam. Egyetlen támpont volt az időmmel kapcsolatban, az pedig a frissítési terv volt, mert hát mégis csak kellett valamihez viszonyítani. Ezért inkább kényelmesebbre terveztem az iramot, betartva Ispi tanácsait. Eljött az este. Kicsit szerintem hülyén oldották meg azt a kérdést, hogy este 19 és 21 óra között lehet leadni a csomagot, amit előreküldök 66 km-hez... a verseny pedig 23 órakor kezdődött. Persze nyilván ennek is megvan az oka, hogy miért van így... ezt el is engedtem hamar. Szóval még egy plusz kört menni kellett emiatt a szállás és versenyközpont között.

(Rifugio Auronzo - fotó: Pinterest)

Viszonylag hamar kiértünk a rajthoz. Nem akartam a véletlenre bízni, így már negyed 11-re kint voltunk. Anita és Zoli más nap a rövid távon indult, úgyhogy még egy kicsit fárasztottam őket ezzel a körrel. Mivel volt még időm, csöves módjára ledőltem egy padra relaxálni. A rajtzóna olyan volt, mint egy heringparty. Hamar feladtam a szándékomat, hogy beálljak a kordon mögötti területre, szóval megvártam, míg visszaszámolnak a rajtig. Ekkor mosolyogva bepofátlankodtam a kordon mögé, ahová egy cseh spori még be is segített. 1600-an indultunk neki az éjszakának nagy ováció mellett. A rajtot követő első néhány km-en a helyiek az útvonal két oldalán tapsoltak, kiabáltak, kolompoltak. A 3. km után egy szűk ösvényhez értünk, ezért megértettem, hogy mire volt sokaknak a nagy rohanás. Én fordítva éltem meg a helyzetet. Örültem, hogy a majdnem "single track"-en nem visz el a lendületem. Az első nagyobb emelkedőn továbbra sem kapkodtam. Felfelé haladva néha a kanyarokban láttam a fejlámpák fényeinek kígyózó sorát. Tiszta romantika! Ahogy, engedték az érzéseim, csak annyira toltam a tempót gyalogolva-kocogva. Néha azért néztem, amikor egyes sporttársakat utolérve, nem sikerült elmellőzni, mert hát a hiúság csak nem hagyta őket. A másik hajmeresztőbb dolog, a botok hegyes végének égbe emelése... párszor majdnem leszúrtak. Felértünk az első hosszabb emelkedő tetejére, hogy onnan hirtelen le is menjünk. Lassan kocogtam lefelé, nem eresztettem meg tempót. Szükségem lesz még a lábaimra. Jól lehetett haladni, a terep nem túl technikás. Egy szerpentines szakaszon egy francia gyerek nehezen tudta megemészteni, hogy itt alig lehet előzni, de megoldotta... és hogy miért nem álltam félre? Mert akkor a fél mezőnynek sorfalat állhattam volna. Lent sík rész, majd ismét gyaloglós emelkedő és már azt hittem, hogy az első ponthoz értünk... de nem. Csak csippantottak, pedig már a kiírás szerinti 15 km-nél jártunk. Végül is nem gáz, cuccom még van és nagyon időben vagyok. Az első pont végül kb. 18 km-nél volt (Ospitale). Víztöltés és frissítés, majd indulás. Néha fel-fel néztem, a hegyek irányába, mert lenyűgözött, hogy vannak ott valamik. Valamiknek a sziluettjét látom homályosan, amikhez képest mi apró porszemek vagyunk és ha kegyeikbe fogadnak, akkor engednek magukhoz közel. Ők a hegyek. Továbbemelkedünk nem meglepő módon, de már előbányászom a kesztyűmet. Szokatlan módon fázni kezd a kezem, nem vagyok rest felhúzni. Nyáron kesztyű... mekkora buli!

(Lago di Misurina - fotó: We Shoot)

Helyenként a szél is jobban lengedezik. A hosszú menetelés-kocogás végén a Forcella Son Forca alá érkezünk meg 2100 m-es magasságban. Itt magaslik a Dolomitok legmagasabb csúcsa, a Monte Cristallo. A nyeregben rendesen fúj a szél, nem is élvezem túl sokáig, mert itt az első hosszabb emelkedés vége. Túl vagyok 3 órán és csak a fejlámpák apró pici fényét látom lenn a mélyben. Hmmm... nem kedvelem a kitett részéket, ezért nem igazán bántam, hogy nem látom be a teret. Mindig vallom, hogy a tudatlanság áldásos lehet. Erős, szerpentines lejtő lefelé. Gyorsan haladni, ha akarnék, sem tudnék. Elérem néha a komfortosság határát, ettől nem sietek jobban. A lejtő Federavecchiaig tart (33 km - 2. pont), a Cristallo menedékházig, a szerpentin után jól futható szakasszal. Meleg levessel és egy kis szilárd cuccal frissítek, bár túl sok mindenből nem tudok válogatni. A kínálat széles, de csak az édesből. Találok egy széket, cserpákolok isóport és újra megindulok. Az idővel még mindig jól állok, bőven hagytam rá a tervezéskor. Kezdődik a verseny második szakasza, ahogy Ispi felosztotta nekem. A leves nagyon jólesett, szinte olyan voltam, mint aki most indult. A ponttól megint emelkedtünk fokozatosan. Rácsatlakoztam egy kisebb csapatra és így vonatoztunk. Lassan kialakulni látszott körülöttem a mezőny. Nem voltak már tömeges megelőzések-leelőzések, haladtunk nagyjából egyszerre. Nem túl technikás szakasz, néhány gyökeres rész és az előzőnapi esőtől kissé megázott talaj. Egyet botlok előrefelé, tenyérrel tompítok egy jó magyaros kötőszósorral. Kesztyű rendben, kezem egyben! Nem volt hosszú kaptató, ámbár kellően meredek. A futható részekkel és egy kis lejtővel fűszerezett szakaszon arra lettem figyelmes, hogy kezd pirkadni. Néhány percenként váltott a sötét egyre világosabb kékké. Misurinába (42 km) csippantás és rácsodálkozás a tó mellett magasló hatalmas oromra. Huhh... innentől kezdődhet a nézelődés és rácsodálkozás. A hajnali hűs időben nem éreztem, hogy melegem lenne. A következő 700 m-nyi emelkedő gondoltam majd tesz róla. Nem mintha hiányzott volna. Egyre világosabb lett. Misurinát elhagyva bemelegítésként enyhébb emelkedő, majd erősebb... gyökkettővel haladva. Néha fel-fel támadt a szél, de próbáltam nem tudomást venni róla. Egy olasz és egy osztrák srác kerülgetett, az osztrák kicsit türelmetlenebb volt, úgyhogy elengedtem. Nyilván nem csak a lábam elé néztem, hanem kicsit feljebb is. Az előttem tornyosuló emelkedőn az apró pici mozgó pontok a sporttársakat ábrázolták. Aztaaa.... oda kell felmenni... egy újszülöttnek minden vicc új! Tartja a mondás... és ezt éreztem én is. Egy nyeregszerű részhez érve megnéztem az órám és látom, hogy még 200 méter... de nem a táv, hanem a szint. Az igen... nem gondoltam volna, majd ezzel a lendülettel kaptam egy széllökést. Egyre jobban kezdtem fázni. Egy póló és egy széldzseki volt rajtam, ami kevésnek tűnt. Az Auronzo menedékház (48 km), ahol a ellenőrző pont van, közel 2500 m magasan van. De még így is bőven felé tornyosulnak a közel csúcsok. Tovább csodálkoztam és tátottam a szám... bevallom, nekem ez teljesen új. A ponton kiolvasztottam magam egy meleg levessel, amit nem kanalaztam, hanem inkább kiittam. Nem akartam sokáig tökölni, mert szerettem volna mihamarabb elhúzni, valami kevésbé szelesebb helyre. Egy kis pocsolyát pillantottam meg... be volt kissé fagyva. A pontról elindulva nagyon remegtem, hamar rávettem magam a kocogásra, amire lehetőséget adott a széles ösvény. A szembejövő (reggel 6-kor!!!) arra sétálók  nyakig beöltözve nagykabátba, sálba tekerve. Indokolt volt. A látvány... a pazar enyhe szó rá, ami ott fogadott. Hatalmas hegycsúcsok, mélyen alattuk völgyek.

(Tre Cime di Lavaredo - a három nővér - fotó: fotoST.eu)

Kiértünk az árnyékból. Jól jött a napsugarak melege, ami szinte bekúsztak a széljakkó alá. Ahogy haladtunk előre és picit egyre feljebb, előbb a Forcella Lavaredora csodálkoztam rá, majd a Dolomitok emblematikus csúcsaira, a Tre Cime (Három Nővér) roppant kőtömbjei döbbentettek meg. Huhh... én itt... nagyon átéltem. Még jó, hogy nem túl technikás a pálya, mert folyton járt a fejem. Próbáltam minél többet "ott lenni", mert tudtam, hogy hamarosan magam mögött kell hagynom ezt a helyet. Enyhe lejtő után ráfordultunk a völgybe vezető szerpentinre. Elsőre nem tudtam, hogy ez hová fog vezetni, hiszen körbe hegyek. De... persze itt nagyobbak a távolságok, úgyhogy nyilván nem látom, hogy hol a kijárat. Az biztos, hogy ha az ösvényen maradok, az az álmoskönyvek szerint jót jelent. A szél elcsitult, egyre lejjebb ereszkedve azonban az idő nem lett sokkal melegebb. Még a napos részekre érve sem. Beszéltem Anitával... kérdezi, hogy állok. Elsorolom, majd mondja, hogy az jó, csak a jelem nem látszik... nem vagyok követhető. Na, vajon mit ronthattam el? A ponton majd megkérdezem, hogy jó-e a csippem. Közeledtem egy kritikus részhez (58 km), ahol kérték a szervezők, hogy mindenki legyen óvatos, mert volt egy kisebb kőomlás az egyik kuloárnál. Itt óvatosra vettem. Leértünk a lejtőn, ahol először egy patakon kocogtunk át, majd egy kis tóhoz értünk. 3-4 sporival már jó ideje együtt mozogtunk, előzgettük egymást. Már nagyon vártam Cimabanche-t, a 66 km-nél lévő frissítőpontot, de addig még volt egy rövidebb, futható szakasz kicsi emelkedővel. Elértem az ellenőrző pontot, ahol azt mondták, hogy a csipem rendben van. Akkor nem tudom, hogy hol a hiba. Felhívtam Anitát és elolvastam Ispi üzenetét. Nagyon jól jöttek, kicsit emelkedett hangulatban voltam és még mindig nagyon lelkes. Ahogy Anita fogalmazott, innentől már kifelé jöttem a távból. Kicsit sokat tököltem a ponton, még egy olasz pontőr is megszólított és pár mondat erejéig magyarul beszélgetünk. Még ilyet!

(Malga Ra Stua - fotó: Infodolomiti)

Jó kondiban indultam el a pontról, még egy kicsit fáztam ugyan, de rövid idő alatt bemelegedtem. Ránéztem a papírra, szépet emelkedünk újfent néhány km alatt. Természetesen gyalog baktattam felfelé. A kissé eldagadt ujjaim miatt visszavettem a sót. Hatékony volt, de ehhez eltelt egy kis idő. A Forcella Lerosánál hegyi mentők kínálnak kis asztalkáról ezt-azt, közben pedig tört angolsággal tájékoztatnak, hogy 3 km kb. a pont, addig is vegyünk vmit onnan. Én inkább kicsodálkoztam magam a kis legelőn és a felé tornyosuló hegyen, majd lefordultam balra az ösvényen. Szerpentines meredek... már meg sem lep, majd leérünk a Malga Ra Stuán (76 km) lévő ponthoz. Leves, vízvétel és kotyvasztás, kocogás tovább. Éreztem, hogy fáradok... mármint, hogy álmosodok. Kevésbé jött jól a következő technikás részen, de a koncentrációm hamar visszatért. Lassú a tempó a lejtőn lefelé, szerintem ez volt a legtechnikásabb szakasz, tele kiálló gyökerekkel... nekem rosszabb, mint a kövek. 80-nál kicsodálkoztam magam egy mélyen futó patakban, amit a természet vájt a kövek közé ki tudja mikor és mióta. Következett egy tisztás bámuló tehenekkel... nem érthették, mit rohangálunk arrafelé és itt nem sokára be is csatlakoztak a rövidtávosok. Még az eleje jöhetett, mert gyorslábú futók mentek el mellettem. Egyiküket kicsit későn ismertem fel, ő Seb Chaigneau volt, aki régi nagy motoros a "szakmában". Így telt a következő kisebb szakasz. Félreálltam, majd haladtam. Hegyi patakok mentén haladtunk ismét felfelé, egyre csak felfelé. Ez egy amolyan végeláthatatlan, kanyargós emelkedő volt. Hol erősebben, hol kevésbé emelkedett. Egyre nehezebben ment a haladás, inkább csak gyalogoltam és mosogattam magam a patak vízben, ami felett ide-oda cikcakkoztunk. Nehezen teltek a km-ek, majd elértük Malga Travenanzest, ahol vízvételre volt lehetőség és egy kis szilárd tápra. Szusszantam egyet és baktattam tovább. Egyre több "Cortinás", azaz rövidtávos haladt el mellettem. Sokan biztattak, ez mindig jólesett. A végeláthatatlan emelkedőnek megláttam a végét! Huhh... de jó! 80 km-től gyakorlatilag egy ezres szintet jöttünk kb. 10 km alatt végig a Tofanák mellett. Hosszú volt! Forcella Col de Bos (91 km) nyereg, ahonnan csodaszép kilátás nyílt 360 fokban. Erős lejtő, szerpentin. Melegem volt és nehezen bírtam enni. Elkapott egy kis szédülés is, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Ez nem olyan érzés volt, mint amikor eléhezik az ember, az tudom milyen. Arra tippeltem, hogy a bőven 2000 m feletti magasságban eltöltött idő és a fáradtság játszik velem. Nem gyorsultam, ellenben lassan haladtam lefelé a Col Gallina menedékházig (96 km).

(Rifugio Averau - fotó: TripAdvisor)

Az evés nehezen ment. Csak egy kis leves és néhány keksz. Persze mindenki más úgy evett, mintha 3 napja nem látott volna kaját. Megint szép meredek emelkedő, ahol nem erőltettem magamra a rohanást. Nem éreztem, rosszul magam lelkileg, hogy nem bírok annyira haladni. Elértem az Averau menedék házat és a 100. km-t. Frissítés után félre álltam könnyíteni magamon, hogy a lejtőn ez már ne törje a nagy lendületet. Hamar köves-technikás szakaszra váltott az út, úgyhogy nem kockáztattam a bokatörést. Maradt inkább a tempós gyaloglás és mivel már nagyon untam a zselét, megettem egy gyümölcsszeletet. Nem kellett volna, mert a gyomrom enyhén szólva sem örült neki. Eldöcögtem Passo Giauig (103 km), majd jól rendbe tettem magam egy kis levessel. Itt utolért Zoli és elpanaszoltam a kis bánatomat. A pontról együtt indultunk tovább, de nekem csak nem ment a futás, úgyhogy megbeszéltük, hogy jól lemaradok. Az utolsó erősebb emelkedőn számolgattam, hogy ebben a csigatempóban vajon mikorra érek be. Lehangoló volt a becslés, annál is inkább, mert felérve a nyeregbe továbbra is rettentő lassú voltam, pedig innentől még a lejtő is velem volt. Már kezdtem magamra húzni egy kis földet, amikor újrapróbálkoztam mindenfélével egy lapra feltéve. Vagy húz vagy megdöglik. Az utolsó 11 km jött, ami már szinte csak lefelé haladt. Croda da Lago menedékház (110 km). Előtte egy tábla boldogít, hogy már nem sok van, majd a ponton egy kis vízes kóla. Továbbkocogva jól megbüffentett, majd tudtam tempóra váltani. Innentől visszajöttem a meccsbe és egyre lendületesebben ment a futás, még ha lefelé tartottunk is. Már nem kíméltem magam, mentem, ahogy tudtam. Nem számított, hogy szétütöm a combjaimat, úgy sincs már sok vissza. Csodálkoztam, hogy még ilyen jól bírják a lábaim, majd konstatáltam, hogy kb. 25 km-en keresztül csökkentett üzemmódban voltak, úgyhogy van mit kiadni belőlük. A meredeken lehetett technikát gyakorolni, már csak az aszfalt nem kellett volna a végén, ami a célig vezetett. De ez sem érdekelt. A fő utcára beérve, a célegyenesben egyre több ember fogadta a futókat. Taps, bravo, részemről meghajlás és elfogyott a 120 km.

(Croda da Lago - fotó: dolomiti.org)

Konklúzió:  bakancslistán pipa, de ide vissza kell jönni... Ispinek pedig köszönöm a felkészítést. A képeket újra az internetről szedtem, mert lusta voltam fotózni.   

X. Keszthelyi Kilométerek Maraton - 2018.05.20.

Ez most egy rendhagyó beszámoló lesz, a sok terepes bejegyzés között. Nem egészen véletlen az, hogy aszfaltra tévedtem és futottam egy maratont, de ez legyen az én és egy szűk kör kis titka. Böngészve a futónaptárban lévő kínálatot, Keszthelyt találtam a legideálisabbnak a magam számára. A legfontosabb szempont talán az volt, hogy ne legyen dög meleg... én melegben nem tudok versenyezni. Egyszerűen nem bírok. Edzeni még úgy ahogy, de a hülye elvárásaimnak nem tudok olyankor eleget tenni, amik néha túl magasak. Na, így légy okos!

(A rajt pillanatai - Fotó: Keszthelyi Kilométerek)

Megszületett a döntés, most már csak fel kéne rá kicsit pörögni. Másfél éve futottam utoljára maratont, kb. egy éve lekocogtam az UB-t (a végét inkább leszenvedtem), éreztem, hogy ez kicsit testidegen lesz. A fő csapásirányt - idei célverseny - nem mellőzve Edző bá' beiktatott néhány felpörgetős edzést és jóvá hagyta, hogy elinduljak az UB-n is csapatban. Nem hiszem, hogy lenyűgöztem, mikor bejelentettem a maratonos elképzelésemet, de szerencsére partner volt. 

Szombaton érkeztünk Anitával Keszthelyre. Először felvettük a rajtcsomagot, majd jól betésztáztunk a tésztaparty-n, aztán szunya. A - most tényleg alapos - bemelegítést követően 10 órakor rajtoltunk. Kezdett bombázni a nap, az ilyenkor szokásos motiválós zenék emelték bennem az adrenalint és átvettem magamban Ispi iránymutatásait. Szakaszosan rajtolt a mezőny, rám a második zónában került sor. Egyszerre indult maratonista, félmaratonista és a váltók is. Igyekeztem nem elsprintelni az elejét és tudatosan visszafogni magam, mert ilyenkor a nagy verseny hevében a rövidebb távosokkal könnyen elvihet a lendület. Az első km természetesen gyorsabb lett a kívántnál, de ezt betudtam a kezdeti lendületnek és a lejtős szakasznak. Tudtam, hogy itt nem most nem lehet azzal játszani, hogy még egy picit haladok így és majd utána kiengedek... ismerem magam, most kellett még visszább venni. Igyekszem belőni a megfelelő tempót. A lábaimban még érzek némi feszülést, talán az izgalom teszi. Hömpölygök a tömeggel, csipognak az órák, zihálnak néhányan. Nem igazán nézem ki van mellettem és milyen színű a rajtszáma. A tempómmal foglalkozom és az érzésekkel. Merthogy elszórtam a pulzusmérőmet és nincs ami fogjon. 5 km után már beállt a ritmus és érzem, hol az elég… kevesebbet nézem az órámat és pálya a hullámzását is próbálom bekalkulálni. Az utak szélén sok a szurkoló. Nagyon sokan hajráznak, egy háznál kisgyerekek spriccelnek vízipisztollyal, apuka persze nem örül neki, én annál inkább. Durran a meleg, a legközelebbi frissítőponton már hidratálok… na jó, iszok! Egyébként jól el voltak osztva a pontok, a 10,55 km-es körön 5 helyen lehetett frissíteni. Nem kellett sokat osztani-szorozni, hogy mikor érek A-ból B-be. Lassan vége az első körnek, ahogy a hosszú emelkedőn felérek a Fő térre. Huhh… se nem gyors, se nem lassú, mégis izgultam, hogy fog-e ez menni. Gyorsan számoltam, inkább picit lassítok, nem megyek a falnak. A biztonságra törekedtem, nem éreztem, hogy versenyeznem kéne. Nem is nagyon tudtam, hogy ki van kivel, mert a váltók új emberei hébe-hóba elhúztak mellettem. A második körtől fogva szinte minden lehetőségnél vagy ittam vagy magamra öntöttem a vizet. Persze nem volt ritka, hogy mindkét opciót kihasználtam. 15-nél bontottam egy zselét, amiből egy kicsi jutott a lábamra is. A pontőrök kedvesek voltak. Bíztattak, hogy nyugodtan dobjam el a csomagolást, majd ők összeszedik. Éljen, nem kell célba dobálnom a kukába. Nem lett hűvösebb az idő, kerestem az árnyékot és ott bujkáltam, ha lehetett. Már másodszor hagyom el az aszfaltra fújt 40-es számot. Hmm… jó lett volna már ott lenni.

(Érkezés a célhoz - fotó: KKM)

 Néha megfordult a fejemben, hogy fog-e ez így menni. Az Istria után igyekeztem az edzéseket úgy időzíteni, hogy meleg időben fussak, az nehogy megint pofán verjen. A negatívkodást hamar eloszlatta a parton tapsoló embertömeg. A 20-nál lévő ponton újra meglocsoltam magam és nyugtáztam magamban, hogy a fele mindjárt megvan. Újra a Fő tér, féltáv. Ez a kör fél perccel tovább tartott és még mindig jól álltam a kitűzött idővel. A félmaratoni váltók végeztével láthatóan ritkult a mezőny. Az egyik kereszteződésben egy rendőr kérdez rám: harmadik kör? Bólintok és húzok is az árnyék védelmébe. Bontom a zselét, ezúttal a könyökhajlatomba jut. Ott nehezebben szívódik fel, úgyhogy nyalogatás helyett inkább vizet locsoltam rá. Nem jó érzés a humán tépőzár. Ha tehettem, két poharat vettem el… eggyel fejre, eggyel gyomorba öntöttem a vizet. Hiába ittam, mégis valahogy úgy éreztem, hogy nem izzadok semmit. Kopnak a km-ek, lassan megismerem teljesen a pályát.

Újabb – maratoni – váltó tagok futnak el mellettem. A tempómra nem volt panaszom, mégis olyan volt, mintha állva hagytak volna. A vasúti átjárót elhagyva újra meglátom a 40-es számot. Kitaláltam, hogy az utolsó körben majd innen kivágok egy sprintet. A hosszú emelkedő nem meglepő módon újra felvitt a Fő térre, de most már éreztem, hogy nincs meg az a dinamika, mint az elején. Megint fél perccel rosszabb, mint az előző. Na, utolsó kör. Egy szervező megdicsér, hogy milyen jól mozgok… jaja, csak már kicsit több energiámba telik. Egyre kevesebben a pályán. Most már kb. 100 méterenként látok futókat. Az utolsó zselét már régebben megettem és éreztem, hogy kellene még egy kis kraft. A városból kifelé haladva negyedszer jön egy hosszú egyenes. Sunyin emelkedik. Ha nem lenne ilyen hosszú, azt hinném sík. A ponton izóért nyúlok, leöblítem egy kis vízzel, amiből nyilván jut a fejtetőre is. A combjaim már fáradnak kicsit talán fájnak is. Lejtős rész következik, itt nem hagyom, hogy vigyen a lendület, inkább tartom az iramot. Az órát nézve kicsit megint lassulok. Ezt már megérzem. Számolom az időt és visszafelé a távot. Jó lehet még ez! Kicsit küzdök, a vasútig vezető hosszú egyenesnek már látom a végét. Jön a 40-es tábla! Ejha, na most kéne még a pincéből felhozni, ami még ott van – csak hogy egy klasszikust idézzek. 3 óra és fél perc… ennyit mutat az óra, amikor megüti a 40-et. De érzem, hogy ebben most ennyi volt. Olyan hű, de nagy hajrát már nem vágtam ki, az utolsó frissítésnél pedig állóra is kellett fékeznem. Mondjuk nem számított semmit. Löktem magamra megint egy kis hideg zuhanyt és ráfordultam a fasorra, ami a Fő térre vezető emelkedőhöz vezetett. Tapostam ahogy tudtam felfelé, ha már annyi ismeretlen buzdítja az ismeretlen futót. Végezetül 3 óra 12 percen belül, de még így is fél percre a kitűzött időtől - az egyén csúcstól -, jól elfáradva, csatakosan célba értem.

(Végre egy kis árnyék - fotó: Vajda Anita)

Konklúzió: ööö… először rosszabbra számítottam… vagy jobbra? Nem is tudom… nem lényeg, mert elégedett vagyok nagyon az eredményemmel. Tetszett a pálya, bár egy-két részt inkább kiegyenesítettem volna. Örülök az időmnek, tekintve, hogy utcai pályához képest volt benne valamennyi szint és így is majdnem megfutottam az egyéni csúcsomat. Jó volt találkozni régen látott ismerősökkel és váltani pár szót. Jó volt átélni, ahogy itt az emberek szurkolnak. Szpesöl köszönet Ispánki „Ispi” Zoltánnak, amiért a megírt edzésterveit felrúghattam és partner volt ebben az aszfaltos kitérőben. Jaaa… és második lettem!

100 miles of Istria (Blue course - 110 km) - 2018.04.06.

Tavaly hallottam - sok jót - erről a versenyről és nézegetve a távokat a "kék szakasz" tűnt a legszimpatikusabbnak. Elég hosszú és úgy gondoltam jó megmérettetés lesz. A téli alapozás nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mégis megvoltak a terveim, melyek nem csak a teljesítésről szóltak. Egyre izgatottabb voltam az esemény közeledtével, hiszen ez a verseny az Ultra-Trail World Tour sorozat egyik állomása, ahol bőven megfordulnak nemzetközi szinten magasan jegyzett nevek.

(Nappali kilátás a Vojakról)

A verseny előtt két nappal - csütörtökön - kerekedtünk útra. Délután sikeresen megérkeztünk egy hangulatos isztriai kisvárosba, Umagba, ahol a versenyközpont volt. Elfoglaltuk a szállást, felvettük a rajtcsomagot, innentől kezdve pedig nagyban ment a ráhangolódás. Kora este a pálya utolsó 4 km-én egy könnyű futás, ahol fejben eljátszottam, hogy milyen is lesz a befutó. Fura érzések keringtek bennem, mert azt előre tudtam, hogy nem lesz ennyire könnyű, mint ezekben a pillanatokban. Pénteken egész nap pihenés, készülődés és az éjfélhez közeledve egyre többet gondoltam a versenyre. A délutáni szieszta már nehezen ment... már indultam volna. Fejben a startvonalnál álltam és vártam az indítást. A transzfer busz este 9-kor indult Umagból Lovranba. Búcsúzkodás, izgulás, tervezés. A buszon próbálok még aludni, de a kanyargós úton és egy mellettem ülő horvát hölgy társával való csevegése nehézzé tette a lazulást. Közeledve a rajthoz hozzám is szólt, hogy megmutassa, hová is fogunk felmászni. A tök sötétben könnyen kivehetőek voltak a hegycsúcson lévő tornyon pirosan világító pöttyök. A rajtban - tengerszinten -, lengett kicsit a szél, agyaltam, hogy miben kezdjek. A széldzseki ésszerűnek tűnt, mert nem tudtam, hogy milyen idő várhat fent, a csúcson. Egy ideig még magamon hagytam a mellényt is, majd elcsomagoltam és bedobtam a szállító autóba. Bemelegítés, nézelődés, egy kis bambulás és már csak 5 perc éjfélig, a rajtig. Nem fogott el különösebb izgalom. A pulzusom nem ugrott, pedig igen csak motiváló zenék hangozottak (pl. AC/DC) a hangfalakból. Aztán éjfél! Indulás! Kitört a mezőny, mintha 100 méteres síkfutáson indultunk volna. Nem hagytam, hogy elvigyen a tömeg magával, mert mégis csak hosszú lesz az előttünk álló 8 km a maga 1400 m-nyi szintjével, ami a piros lámpás toronyhoz vezet. Persze hamar lenyugodtak a kedélyek, kb. 3-400 m után, majd többnyire gyalogmenetre váltott a mezőny velem együtt. Elővettem a botokat és megkezdődött a rakkolás. Beálltam egy ütemre a sorba és ahogy felnéztem, mint karáncsonyfán az izzósor, úgy világított a felfelé tartó ösvényen a sok fejlámpa. Közel két óra kellett, hogy felérjek a Vojak-csúcsra, a feltételes EP-hez (8 km). Útközben köves ösvény, az azon csordogáló kispatak, sár, hó, fent pedig jeges szél tarkította a szakaszt. Helyenként annyira meredek volt az út, hogy csak remélni tudtam, hogy lefelé nem lesz hasonló. Szerencsémre lefelé nem volt annyira meredek. A botokkal próbáltam csökkenteni a combjaimra ható terhelést, így volt egy kis tempóm is. A hófoltokon néha megcsúsztam, úgyhogy olyankor inkább visszább vettem. A nagyobb meglepetés az volt, amikor a botot két kő közé sikerült leszúrni, néha kicsit megszorult és a lendület kikapta a kezemből. Jó! A hónál a csúszásra figyelj, a köves részen meg nézd meg, hová szúrsz... sötétben, lámpafényben. Összetett a feladat, majdnem elkapott a flow. Poklon (nem elírás :) ), első frissítő pont (kb. 12 km). Gyors vízvételezés, frissítés... mikor kimentem a sátorból, kissé dideregtem, pedig rövid időt töltöttem bent. 5 fok körüli lehetett a hőmérséklet, mégis olyan volt a tarkóm, mintha ráfagyott volna az izzadtság. Annyit azért sajnáltam, hogy a sötétben nem lehetett látni, milyen is a táj... csak is annyit, amennyit a lámpafény megmutatott. Szinte pörögtek a km-ek, bár a félmaraton így is majd' 3és fél óra alatt jött össze. Néhány km múlva elérkeztem a második EP-hez, Brgudacba (26 km).

(A Gomila csúcs Trstenik előtt)

Nem akartam sokat tökölni, úgyhogy kicsit kapkodósra sikeredett a víztöltés. Tudtam, hogy most dupla olyan gyorsan telnek a percek. Hamar kiértem a pontról és követtem tovább a jelzéseket... majd a hajnali bambulásból feleszmélve eltűntek a kis zászlócskák. Pfff... király! Hátraarc, majd közlöm a sporikkal, hogy nincs jelzés. Visszaloholok puffogva, majd kb. 300 m múlva észre veszem, hol rontottam. Egy combos emelkedő alján felfelé veszem az irányt, most már a helyes úton. Dolgoznak a karjaim, kopognak a botok hegyei. A ritmikusság lassan monotonná válik a morcosságom alábbhagy. A hegytető után kocogósra veszem az iramot és meg-megcsúszok egy-két sárfolton. Furamód nem zavart még annyira a sötétség... max. annyiban, hogy nem látom magam körül a tájat. Majd lassan látszani kezdenek a fák sziluettjei és kezdődik a pirkadat. Hajnali 5 és 6 között járunk. A lámpa fénye egyre tompul, de nem azért, mert az energia fogytán van. Szúrós bokrok lógnak be az ösvénybe, majd egy óvatlan pillanatban kiszakad a széldzsekim ujja. Remek, az első bevetésén kidurran. Annyi baj legyen, örülök, hogy a bokaforgató részeken talpon maradok. A botot már volt hogy eltettem, de most a kezemben szorongatom. Jó néha leszúrni... biztonságérzetet ad. A hegy tetején feltételes pont... csak mutatom a számomat, majd indulhat az ereszkedés. Azért körbepillantok a tájon, ami most már megmutatja magát így kora reggel és megpillantom távolban a Vojak-csúcsot.

(Zbevnica csúcs 50 km-nél)

Meglehetősen közelinek tűnt, pedig már pár órája magam mögött hagytam. Az ereszkedés nem túl lendületes. Meredek és technikás a pálya, úgyhogy marad az egyensúlyozás. Beérek a faluba, majd meglátom a pontot (Trstenik, 44 km). Nah... ezaz! Frissítek, vizet töltök, elköszönök. Kocogós szakasz következik, már azon gondolkodtam, hogy elcsomagolom a botot. De mint megannyiszor, mire elhatározom magam, egy újabb jó kis emelkedő következett. A domb tetején feltételes pont. Bediktálom a rajtszámom és azzal a lendülettel már lefelé tartok a füves lejtőn. Mikor már azt hiszem, hogy könnyű ereszkedésben lesz részem Buzetig, felébredek ebből az ábrándból. Sziklás, lépcsőzetesen ereszkedő szakasz következik. A botot használom támasztéknak, gondoltam továbbkímélem még a combjaim a táv második felére. Egy spori közelít hátulról hallom, ahogy közeledik. Félreállok és látom, hogy neki is bot van a kezében, csak ő épp nem szurkálja le. Hmmm... lesek aztán ugyanígy teszek. Az ereszkedés könnyebbé válik, a lábaim jól bírják a terhelést. Már látom a buzeti várat, ez megkönnyebbüléssel tölt el, még ha nem is a terv szerint érkezem.

(Buzet... valahonnan szemből érkeztünk)

Buzetbe a feltételes ponttól 9 km és több, mint 900 m ereszkedést követően érkezek. Közben a hőmérséklet is emelkedik, a széldzseki alatt hirtelen kánikula alakul ki. Buzetben (59 km) kicsit elcsigázottan ülök a tornaterem padján... kicsit fáradtnak és erőtlennek érzem magam. Átgondolom a frissítést, eszek egy kis levest és ledobom magamról a széljakót. A pad mágnesként vonz, nem hagyom magam, hogy odaragadjak. Tisztában vagyok azzal, hogy most kétszer olyan gyorsan megy az idő. Pólót akarok cserélni, de mégsem teszem. A szterccs eddig nem dörzsölt ki sehol, a lengébb felsőt inkább mégsem vállalom be. A fejlámát és széldzsekit inkább magammal viszem, pedig tudom, hogy már nem fog kelleni, mégis Murphy törvénye lebeg előttem, hogy mi van, ha valahol ellenőrizni szeretnék a meglétét. Így telt el kb. 20 perc, miután leadtam a csomagom és kifordulok a tornacsarnokból... jobbra! Merthogy itt elválunk a 100 mérföldesektől, akik még bal irányban tesznek egy nagyobb kitérőt. Egy darabig gyalog haladtam, hogy összekapjam magam, majd egy szerb sráccal váltottam pár szót. Közben átvészeltünk egy acsargó kutyát, akit a tulaja kényszeredett vigyorral fogott meg. Kössz! Kicsivel később egy montenegrói srác csatlakozott és érdeklődött, hogy honnan jöttem. Együtt haladtunk jó darabig, kerülgetve egymást. A meredek lejtőn dzsoggolva haladtam, nem akaródzott gyorsabban ereszkedni, majd egyszer csak egy zúgó patak állta utamat. Klassz, de hol vannak a kövek, amiken át lehet lépkedni... ja, sehol. Lábszárközépig ért a víz, miközben átgázolok rajta. Kijózanítóan hideg volt és utólag úgy éreztem, hogy jólesett a lábamnak. Bár a cipő súlynövekedését a víztől egy jó darabig minden egyes lépésnél éreztem. Kezdett nagyon melegedni az levegő, a tempóm viszont nem jött meg. Az idő pedig könyörtelenül szaladt. Kicsit sűrűbben ittam, kicsit sűrűbben ettem és toltam a sót. Az emelkedő mentén egy kis forrás csörgedezett. Nem restelltem kihasználni. Kellemesen frissítő volt, úgyhogy ivás után még megtöltöttem a palackom. Az emelkedő tetejét Zrenj település jelentette (72 km, feltételes pont). Könnyű szakasz következett, de intenzitást már nem nagyon tudtam beletenni. Elengedtem már a terveket és csak haladtam, ahogy kedvem tartotta. Eddig közel 4000 m szint volt a pályában és éreztem, hogy ez némileg szokatlan. Az idő továbbmelegedett. Oprtalj EP előtt (78 km) még bizonytalankodtam kicsit az irányban. Kis jelzőzászlók sokasága után egyet sem láttam. A bizonyosságot az aszfaltra festett zöld "trail" felirat jelentette és ezt követve értem be a pontba. Közel 12 óra telt el rajt óta. Igyekeztem keveset bohóckodni a ponton, ahová a 70-es táv csatlakozott be. Itt az én távomról 3-an futottak be mögöttem, akinek előtte szinte nyoma sem volt. Próbáltam nem ezzel lehúzni magam, hogy mennyire belassultam. A hideg kóla és némi sós perec üde színfoltja lett a frissítésemnek. Addig próbáltam mindennek ellenállni, itt viszont már engedtem a csábításnak. A következő szakaszon erdei ösvény, aszfalt és apró falvak váltogatták egymást. Az egyik helyen feltételes pont és nem sokkal később újra egy kis kút. Frissítő arcmosás és persze vízcsere a kulacsban. Van némi jelentősége, ha néhány fokkal hidegebb a víz. Néha gyors lépteket hallok magam mögül. Nem fordulok meg, csak feltételezem, hogy ilyenkor egy rövidebb távon induló fog elhaladni mellettem. Az órámat nézegetem és nyugtázom magamban, hogy 86 km-nél járva megvan szinte a teljes szintemelkedés. Mondhatni, innentől már csak lefelé van. A lejtősebb km-eken még van tempó, amúgy már egyre kevésbé. Ha érzem, hogy álmosodom, egy koffeines zseléért nyúlok.

(Groznjan... és a tenger)

Groznjan tűnik fel (90 km)... félmaratonon belül van a cél. Ez már jó, belátható a távolság, főleg úgy, hogy előzőleg már megláttam a tengert, ahol a verseny célja van. Érzelmileg pozitív lökést ad a látványa és úgy érzem visszatér kicsit az erő. Közben beérek egy-két arcot, akik még Oprtaljnál hagytak el. Velük haladok. Szemből turisták buzdítanak ez még fel tud villanyozni. A sík és rövid szakasz hamar eltelik, főleg, hogy fel is emelem a fejem és körbenézek a tájon. Buje (98 km)... a ponton kérdezik, hogy "How are you?" Megmondom a keresztnevem, majd rájövök, hogy azt kérdezik, hogy hogy vagyok... ezen jót nevetek. Kólás vízzel és nápolyival frissítek és ballagok tovább, miközben rágok. A nyelést folyadékkal segítem le, hogy ezzel se fogyjon az energia. A házak tövében haladok, hogy elbújjak a nap elől. Kicsit olyan érzésem van, mintha vámpír lennék, aki menekül a fény elől. Még mindig lejt az út, de már nem olyan kellemes. Főleg, hogy meredekebb a "kelleténél" és csupa göröngy. A lábam már nem kedveli, de legalább jobban haladok, mintha felfelé mennék. Hamarosan egy patakhoz érünk.. A lejtőnek szinte vége, és füves gyalogúton haladunk a patak mellett. Egy orosz srácot érek utol... ő 100 mérföldön indult. Látszik már rajta, hogy túl lenne már az egészen... nem csodálom. Kerülgetjük egymást, hol én vagyok lendületesebb, hol ő. Nem tudom minek köszönhető ez a hullámzás itt a végén, de nem is izgat. Lényeg, hogy megint 6 perc körüli a tempó. Az orosz egyszer csak lelassít, majd sétál. Utolérem és mutatom neki, hogy gyere, kocogjunk. Akkor az volt a tervem, hogy az utolsó km-ekbe kicsit belegyaloglok. Aztán még sem. Húztuk egymást és már ott jártunk, ahol előző nap megkezdtük Anitával a laza edzést. 4 km van még mondom neki a srácnak... hümmög valamit, de picit lemarad. Én folytatom a kocogást... jólesik. Nem akarok megállni és továbbhúzni az időt. Elmegyek még néhány ember mellett, többek közt elhaladok a másik srác mellett is, aki Oprtaljban megelőzött. Kis üzemanyag a hiúságnak. Meglátom a sportcsarnokot és hallom a hangosbemondót. Közben Umag első házait is elérem, innen már nem ment meg semmi a beérkezéstől. A célban a finisher érem és taps fogad, mint minden teljesítőt. 15 óra 55 perc, ez megvan!

(110 km - 4394 m szint - 15 óra 55 perc)

 Konklúzió: van egy pár. Az éjféli indulás, majd a délelőtti meleg odatett rendesen. Akadtak még problémák, de azt hiszem, hogy sikerült mindent megoldani. A végső tanulság mégis az, hogy ha görcsösen ragaszkodunk egy tervhez, amit kitaláltunk, de még sem megy, ne legyen úrrá a pesszimizmus. A végén elégedetlen voltam magammal, mert nem úgy jött össze a dolog, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy nagyra szabtam a kabátot. A tanulságok levonásával viszont már a jó oldalát nézem az egésznek és igyekszem felhasználni az új tapasztalatokat a jövőben. Mivel képeket nem készítettem, ezért a netről szemezgettem, hogy bemutassam az útvonalat.

Bükki Kilátások Hard 65 (2018) - 2018.03.04.

Tavaly voltam először ezen a versenyen és nagyon megtetszett, szóval idén nem maradhatott ki. Az időjárási körülményekről most tájékozottabb voltam, mint az előző héten, így nem ért semmi sem meglepetésként. Könnyebb volt úgy nekiindulni a versenynek, hogy a körülmények miatt már a teljesítés is külön kihívás és ezt támasztotta alá a szervezők előző napokban tett közleménye, miszerint kivesznek egy szakaszt a távból, így az 65 km-ről 57-re csökken. Mindezt figyelembe véve nem igazán gondolkodtam azon, hogy mennyi idő alatt teljesítem. Persze most vittem botot, hogy megkönnyítsem a saját a dolgom. Viszonylag spiccre érkeztem a felsőtárkányi rajtközpontba. Gyorsan felvettem a rajtcsomagot, kipróbálom a csekkoláshoz szükséges dugókát, majd jó 15 perc múlva már a technikai értekezleten ácsorogtam.

(a Zöld-rét fehérben)

Következett a tömegrajt, majd az első néhány km-en felvettem a ritmust. Az elején még lassan kezdett emelkedni az út, ami a letaposott hóval együtt engedte a gyorsabb haladást. Az első EP (Mellér-völgy) után erdei útra térünk, ahol helyenként gyaloglásba váltok és ha már kezem ügyében voltak a botok, használtam is kicsit őket. Kezdett a terep hasonlítani az előző heti túra viszonyaihoz. Nagyjából még frissek az ottani emlékek, ezért természetesnek véltem azt az érzést, miszerint a tundrán vagyok. Őr-kő-házig viszonylag jól haladok, pedig kell melózni rendesen a boka fölé érő hóban. Mászunk kerítést - egyszer, majd még egyszer -, mászunk meredeket, Zöld-réten szúróbélyegzővel pecsételünk az itinerre, közben pedig úgy lépkedünk, mint kakas a harmatban. Őr-kő-háznál dugókázok és néhány darab keksz társaságában továbbállok. Kelemen-székéig egy jó kis hullámvasút jön. Lefelé a hóban érzem, ahogy megtelik a cipőm. A szemből érkezők kérés nélkül kitérnek a csapásról, majd a pontig tartó emelkedőn ugyanez a lemez. Aki lendületből jön lefelé, még csak véletlenül sem állok elé. Az EP-n szúrás és ereszkedés Szilvásváradra. A pontra tavalyhoz képest  durván fél óra csúszással érek. Nem sokat tököltem a frissítéssel, pont elég időt sikerült eddig is elbohóckodni. Szilvásváradot a Szalajka-völgyön át hagyjuk magunk mögött. Az eddigiekhez képest nagyon suhanok, de ez nem a formajavulás miatt van, sokkal inkább a forgalomtól legyalogolt út miatt van. Szeretem ezt a völgyet, mert a környező hegyek bástyákként magasodnak körülötte, mintha védelmeznék a külső viszontagságoktól. Szalajka-forrásnál kicsit módosul a pálya. A pontőr irányba állít, majd kicsit feljebbről már képi ábrázolás is van az okról. Kissé bedőltek a fák az eredeti útra, ami az ősember barlangjához vezet. Persze nem tart ez sokáig, mert rövidesen újra a helyes "mederben" halad az út. És akkor el is érkeztünk a pálya minden értelemben legmeredekebb része, az Istállós-kőig tartó emelkedő. Ehh... kapaszkodtam rendesen a botokban, húztam magam felfelé... nyilván alig haladtam a helyenként 30-40 %-os emelkedőn, úgyhogy csiszolgattam bőven a nem lévő "botozós" technikámat. A hóba vájt ösvény olyan volt, mint egy lépcső... egy jó hosszú lépcső, közben fel-felpillantva az ösvényről gyengén ködfátyolos a levegő.  Nem bántam, hogy felértem és dugókázhattam. Istállós-kő után úgy haladok, mint Kudlik Juli deltájában a szánhúzó emberek. Néha az út mellé szúrok a hóba, ilyenkor 60 cm-rel lejjebb ér földet a bot vége. A haladás nekem még lefelé is gyökkettővel megy. Próbálkozom kocogással több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Levergődök a Kopasz-rétre és az EP-n szúrok egyet a papírra. Az ott haladó keréknyomban felüdülés volt haladni. Nem sokkal később újra az Őr-kői EP-n dugókázok és frissítek. Jól voltam mind fizikailag, mind fejben. Azt már az elején eltettem, hogy a mai nap nem a tempóról fog szólni. 

A cserepes-kői EP-n buli van. A barlangra szerelt zárt ajtó mögül kihallatszik a jó hangulat, majd hátrafordulva meglátom az önkiszolgáló szakaszt, ami műzli szeletből és pálinkából állt. Az előbbiből megkínálom magam, a "fehéret" most kihagyom. Itt annyira biztosra mentem, hogy először szét sem néztem, csak lyukasztottam a szúróbélyegzővel, majd egy spori szól, hogy alul lesz a dugóka. Hmmm... inkább 2x, mint egyszer sem... magyarázom meg magamnak. Túrázótempóban folytatom tovább a menetet. Egy lejtőn haladva sikerül elcsúszom és meghemperedni a hóban, de ez sem ment meg attól, hogy jól odaverjem a könyökömet. Nyilván először az órámra néztem rá, hogy nincs-e valami baja, majd ezután vizsgáltam meg az odavert tagomat. Az Őserdőig még mindig nagy hó az ösvényeken. Lassú a haladok, majd az őserdei szúrás után, frissítés közben megnézem az itinert, hogy hol is lesz a rövidítés. Érkezés a tereléshez, ahol szalaggal zárták le a Tar-kőre vezető utat, hogy még csak véletlenül se kavarjon el senki. Sajnos ez idén kimarad az időjárási körülmények miatt kimarad a távból, szóval mehetünk lefelé Tamás-kútig. Haladóssá vált az út, az eddigihez képest csak úgy repültek a km-ek. Ismerős volt a szakasz, hiszen megannyiszor jártam már erre. Persze azt nem tudtam, hogy az egyik résznek pl. Kuklya-nyereg (EP) a neve, pedig hányszor jöttem már el itt Tar-kő alatt. Továbbra sem éreztem megingást az energiámban. Fáradtam persze, de frissítés most tök jól működött. Tamás-kútján töltöttem egy kis meleg teát a kulcsba, mert a benne lévő kevés folyadék kezdett jégkásává válni. A ponton mondták, hogy a következő EP-n, Pazsagon lesz bőségesebb frissítő, de ha szükséges, akkor itt is tudnak ezt-azt adni. A technikain elhangzott, hogy ott lesz a tuti, úgyhogy nem ért kellemetlenül a dolog, azaz inkább Pazsaggal számoltam. Pazsagig egy, a megyehatárig tartó kisebb emelkedő után tempósan lehetett haladni a vékony hóréteggel fedett műúton. A ponton nem is időztem sokáig, mert a lejtő miatt benne maradt a boogie a lábamban.

(a teljesítésért)

Ereszkedés a Hór-völgybe km-eken át. Egész jól lehet haladni és még azt a luxust is belefért, hogy a túrázókat szó nélkül ki lehetett kerülni. Már a hór-völgyi EP előtt kezdtem lélekben készülni az ódor-vári emelkedőre, ami meredekségben hasonló az Istállós-kőre vezető kaptatóhoz. Kicsit tartottam tőle, mert már nem egyszer megtréfált, mert mire felértem... hát, abban nem volt sok köszönet. Ebben ma kisebb fordulat következett be, ugyanis meglepően jó kondiban haladtam felfelé igaz a végére azért kissé megfogyatkoztam energiával. Mégis, most éreztem a legjobbnak ezt az emelkedőt. Az ódor-vári szúrás után gyorsan frissítettem, hogy a kis megingás mihamarabb megszűnjön. Nem tartott sokáig a dolog és mire Völgyfő-házhoz (EP) értem, már meg volt a hajrára való hajlamom. Dugókáztam, töltöttem és mentem is tovább. Szerettem volna már beérni a célba minél hamarabb. A célig még egy szúróbélyegzős EP pont volt, ahol három favágó tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem nagyon értik mit szaladgálok én itt. Az utolsó km-ek következetek, amiken már csak le kellett gurulni a célig. Először a felsőtárkányi házak jelentek meg, majd a cél mellett lévő tó, amit a végén még azért kerülj meg. Azt hiszem ennyi móka után, ez már semmi.

Konklúzió: nem adta könnyen magát a mai kanyar. Ha nincsenek a botok, jóval nehezebb lett volna a dolgom. Arra jöttem rá, hogy ez a hóban közlekedés nekem egy különösen nehéz műfaj. Folyton imbolygok jobbra-balra, mintha a másfél éves unokaöcsém helyében lennék. A frissítés tervszerűen ment, a cipőm viszont megsínylette a napot... lett rajta néhány új légbeömlő. Köszi a szervezést, egyetlen szépséghiba, hogy a dugókám valamilyen oknál fogva nem volt együttműködő és a teljesítés ellenére mégis a "nem futott be" került a nevem mellé. Na, majd jövőre... újra itt.  

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 37 km (2018) - 2018.02.24.

A harmadik Kiss Péter Emléktúrámra készültem zsinórban és ezúttal a 37 km-es távra neveztem. A meteorológiával vajmi keveset foglalkoztam. Utólag azt mondom, hogy jobb is volt talán. Egy elcsípett pillanatban mégis megláttam, hogy a Kékesen szép vastag hóréteg van és a hőmérséklet sem indokolja a rövid nadrágot. Azt hiszem, ezt hívják struccpolitikának. A naivságom mégis abban csúcsosodott ki, amikor abban bíztam, hogy az ösvényeket biztos kitapossák és majd milyen jól lehet haladni. A rajt reggelén útitársaimmal kitárgyaltuk többek közt, hogy bizony nem az idei lesz a legkönnyebb teljesítés. A rajt helyszínére, a sástói kalandparkba érve a hideg (-6 fok) már adta magát egy kis széllel - nem esett túl jól kiszállni a meleg kocsiból -, a hó réteg még hiányzott.

(a rajt helyén cél idején)

Hamar összekaptam magam és valami azt súgta, hogy ha már kész vagyok, ne várjak semmire, hanem induljak útnak. A start után egy eljegesedő lépcsőn indulunk lefelé... a mellé kihelyezett kötél használata indokoltak tűnt, majd a Mátrafüredig tartó 2 km-es lejtőn igyekeztem bemelegedni. Akkor még nem sejtettem, hogy jó ideig ez lesz a leghaladósabb szakasz. Na, nem csak azért, mert lejtő, hanem ami utána jött. A mátraházai EP és a Csatorna-völgyi patakátkelés (EP) után megindultunk felfelé. Persze nem az a pláne, hogy felfelé lassulunk, hanem az egyre inkább szűkülő pálya és az ezzel egyenesen arányosan vastagodó hóréteg. Kerülgettem a sporttársakat, ahol sikerült. Persze néha megszívtam, mert térdig süllyedtem a szűzhóban. Néha beragadtam, néha újra elsüllyedtem, de ha úgy alakult, félreálltak és elengedtek. Nem nagyon kértem meg senkit, hogy "bocs, de mennék"... igyekeztem lojális maradni és nem belökni senkit a hóba. Voltak részek, melyekbe bele tudtam kocogni, ilyenkor vagy a pulzus, vagy pedig egy újabb túrakonvoj "követelte meg" az iramváltást. Közel másfél óra alatt felértem Kékestetőre, ahol a reggel kitárgyalt -11 fok helytállónak tűnt. Emiatt az arcomon lévő könnyed vicsor épp, hogy csak nem maradt meg. Az ellenőrzőpont után bíztam egy kis tempónövekedésben. A naívságom továbbra is tartott kb. 150 m-ig az EP-től, majd nyugtáztam magamban, hogy a közel méter vastag hóba taposott kis járat nem lesz alkalmas gyorsabb haladásra. Az ösvény szinte minden lépés energiáját elnyelte, mintha puha párnákon lépkedtem volna. Hát itt el is engedtem az addig dédelgetett teljesítési időt. A Sötét-lápa nyereg után a gerincen inkább arra ügyeltem, hogy ne pereceljek el. Ekkor arra figyeltem fel, hogy a balról fújó szél a párát az arcomra, az izzadságot pedig a fejkendőmre dermeszti, míg a jobb oldalról szikrázóan sütő nap miatt ugyanezek a részeim vízben úsznak. Haladtam lefelé, ahogy tudtam. Néha megcsúsztam vagy előre, vagy oldalra. Talán egy pár túrabot a hasznomra lett volna. Gondoltam arra is, hogy sílécen könnyebb lenne a dolgom, annak ellenére is, hogy nem síelek. A nagy koncentrálás közepette egy spori szólt, hogy: "uraim, itt balra le!" Uhh... köszi! Átkelés az Ilona-völgyi patakon, majd újra! De a kettő között még kötélen is ereszkedtünk, mint az alpinisták. Innen a következő 2 km hamar lepörgött üdítő kocogással. A civilizáció nyomai lassanként takarított erdészeti utakban nyilvánult meg és így érkeztünk meg a Szent István csevicei EP-hez. Csekk, teatöltés és pár szem keksz után már Sombokor járt az eszemben. Úgy voltam vele, hogy optimális esetben egy bő óra alatt felérek. Hát nem... nem igazán. Gyaloglás, futólépés és nagyon minimális futás kombinációval haladtam. A sorrendet jellemzi, hogy mivel töltöttem a legtöbb időt az útvonalon. Mindemellett az egyensúlyozás sem volt elhanyagolható dolog. Egy sétálós szakaszt kihasználva ettem még egy kis energiaszeletet.

(a túra számokban)

Volt időm gondolkodni a körülményeken és sejthettem volna, hogy ha a Mátra napsütötte déli oldalán alig haladtam, akkor az árnyékos északi oldalon ugyan mitől mennék gyorsan? Kezdtem kicsit a francba kívánni az egészet. Nem haladok! Néha azt érzem, hogy egyhelyben kaparok, mint egy megrekedt autó. Miért nem kanyarodtam le vissza Kékesnél? stb. Közben nézegettem az órát, hogy lassan ugyan, de telnek azok a km-ek. Hogy kiszakadjak a negatív gondolatokból, fel-fel néztem és gyönyörködtem a hófehér télben és panorámában. A tiszta időben jobbra tekintve a fák között jó messzire elláttam. Ilyenkor ugyan botladoztam, majd újra a lépéseimet figyeltem. Egyszer csak színek kavalkádja. Egy dzsamobré tűnt fel... ez itt Sombokor. Több ismerőssel is összetalálkoztam, néhányan azon gondolkodtak, hogy a hosszútávról inkább váltanak 37-re, ugyanis ezen a ponton vált el egymástól a két táv. Nápolyi, újra tea és pecsét, hajrá tovább! Itt az az emelkedő, amiről már sokszor írtam, hogy sosincs a legjobb helyen és időben. Ma sem volt így. Most totál havas és csak a szélén járható. A neheze megvan, innen még kb. 1,5 km, hogy újra elérjük a Kékest. Járhatóbb az ösvény, szembe emberek jönnek, így könnyebb haladni a jobban letaposott ösvényen. A kékestetői EP-n nem időztem sokáig. Töltöttem folyadékot és indultam Kis-kő felé. A piros jelzésen haladt tovább az út. Volt egy kis gyalogos forgalom, úgyhogy szükség volt az iramváltogatásra. Lefelé haladva a lépések nem voltak mindig pontosak, csúszkáltam, néha a nagy hóba bele is estem. A kis-kői EP-hez relatíve hamar megérkeztem és azzal a lendülettel húztam is tovább. Az EP-től már egyre jobban lehetett haladni. Mintha sztrádára értem volna egy mellékútról. Lefelé egyszerűbbnek tűnt a szűzhóban kerülni, de ha valaki félreállt, nagyon szépen megköszöntem. Továbbra sem volt szívem senkinek szólni, hogy álljon arrébb. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a pálya, úgy szélesedett az ösvény. Hirtelen szélsebességes lettem. Már-már kikezdte a homlokomat az ellenszél. Na jó, nem!

Még Mátrafüred előtt sarassá vált a talaj. Ma kifejezetten örültem neki, mert szépen lehetett kerülgetni a dagonyákat fennakadás nélkül. Furcsa volt, hogy el tudok rugaszkodni a talajtól. A mátrafüredi volt az utolsó EP. Maradt még 2 km a kalandparki célig. Úgy voltam vele, hogy nem erőlködöm, hanem "lelötyögöm" a végét. A vége előtt néztem még egy nagyot, amikor az előttem haladó sporttárs egy hófödte, látszólag szilárd helyre lépett és azzal a lendülettel térdig merült... a sárban. Mintha csapdába lépett volna és a cipője épp, hogy a lábán maradt. Tyű... még jó, hogy nem arra kerültem. A célhoz vezető lépcsősor a rövidebb távon is a túra csattanója tud lenni, mert mire felértem, már a fülemen is levegőt vettem. A célban csekk, majd levesezés és egy kis bratyizás.

(kézzelfogható emlékek)

Konklúzió: Jó kis mentális tréningnek bizonyult az idei túra. Nehezen tudtam elengedni azt a tényt, hogy nem tudok haladni. A negatívkodás ellenére mégis sokat adott a hófödte táj és a természet. A körülmények miatt a magasabb részeken teljesen más dimenzióban éreztem magam, mint a pálya legalacsonyabb részein. Van az a közhely, hogy jóból (most inkább hóból) is megárt a sok. Mostanra megszépült. Köszönet a szervezőknek!